|
|
SZENT
KERESZTI ÜZENETEK
2009. HÚSVÉT
|
|
Fekete István: Feltámadás
- Köszönöm, kapitány úr – torzult el
az arca – , egyben alázatosan jelentem, hogy az éj
folyamán semmi különös újság nem
történt…
- Az előbb is Pagray kapitányról beszélt…
aki elesett – mondta anyja, és szája széle
remegett.
- Ugyan, anyjuk – keményítette meg magát az öreg Pacolai -, csak nem
vagy babonás?
- Megjárta a csatákat, aztán most itt van…
- Itt is lesz! – mondtam. – Különben megeheti a
fene a világot – tettem hozzá gondolatban.
És elmúlt az a tavasz, hogy még egyszer kimentem volna az erdőre.
Ültem Pacolai ágya mellett, és lélekben vele
kínlódtam a rémmel, aki váratlanul
jött, elfogta a levegőt, összeszorította a
szívünket, s ilyenkor szegény barátom
üvöltve vezényelt:
- Mi van azzal a géppuskával?... Akkor a
gránátokat!... Kapitány úr, ne
álljon oda! Jézus! Igen… átveszem a
parancsnokságot…
De voltak tiszta pillanatai is.
- Hát ezt befogtam, öregem. Mit gondolt –
suttogta, amikor egyedül voltunk –, megúszom? Nekem
megmondhatod…
- Ne beszélj, Géza, marhaságokat!
- Ha valami történne velem – suttogta - a
puskámat vidd el, és vigyázz az
öregekre… Mért szorítod úgy a kezem?
Nagypénteken megfogtam az orvost.
- Holnap lesz a krízis… valószínű… – mondta.
Keveset aludtam akkor éjjel. Másnap korán ott
voltam, és hol a beteget néztem, hol a barackfát
az ablak alatt, melyre dongva jártak a méhek.
Sütött a nap, s a rétek, virágok, erdők
bomló illatai mind beszálltak a szobába, hol
barátom utolsó nagy csatára készült.
Most aludt el. Párnája verítékben
úszott, kezével riadtan kaszált néha,
aztán olyan döbbent, mély álomba zuhant, hogy
nem mertünk odamenni. Szinte nem is lélegzett már.
|
|
|
