|
Fekete István: Feltámadás
Halántékára odatapadt a csapzott haj, keze
ernyedten feküdt a takarón, és amikor az orvos
belépett, úgy riadtunk fel, mint akik nagy-nagy
ítéletre várnak.
Pacolai ekkor kinyitotta a szemét. Sóhajtott és
körülnézett, mintha új lenne ez a világ.
Az orvos már a kezét fogta, és az orvos…
igen, az orvos nevetett.
- Túl van a krízisen – mondta egyszerűen, és
amikor elment is, úgy néztünk utána, mintha
az élet és jóság
frigyszekrényét hordta volna kopott
táskájában.
Aztán hazamentem. Az utcán lányok mentek a templom
felé, és imakönyvükben virág volt. Csak
akkor tudtam meg, hogy nagyszombat van.
Künn már a kertek alatt járt az alkony. Az erdei
párák gomolyogva jöttek látogatóba a
kertekbe. A földnek barna bársonyán millió
élet tavaszi álmot sóhajtott, a patakok
elnyújtózkodtak a réteken, s a virágok
illatos csókokat küldtek egymásnak, az
estének s a csillagoknak.
Én barátomra gondoltam, megálltam, és felnéztem a nyugalmas tavaszi
égre.
A harangok ekkor kondultak feltámadásra.
|
