|
|
SZENT
KERESZTI ÜZENETEK
2009. HÚSVÉT
|
|
Fekete István: Feltámadás
Akkor már este volt. Elült a szél, az ég
kivirágzott, és mi csendesen, fáradtan ballagtunk
hazafelé. Másnap egyedül mentem ki az erdőre, mert
barátom azt üzente, hogy nem jöhet. De holnap
biztosan…
Tűnődve jártam a tavaszra készülő erdőben.
Elnéztem a bársonyos, árnyékos
kékségbe hulló távoli hegyeket, a
lebukó napot, a magasban ragyogó
bárányfelhőket, és hiányzott nagyon
gémlábú bajtársam.
Úgy elgondolkodtam, hogy egy rókát csak akkor
vettem észre, amikor kiállt elém a
nyiladékra. Hát ezt meg mi lelte? Földre tartott
fejjel jött felém, s csak akkor vett észre, amikor
már késő volt. Kettőt-hármat intett még
kopott farkával a földi világnak, s azzal el is
búcsúzkodott. Hatalmas kan róka volt, de azt
még ma sem tudom, mi volt az, ami annyira lekötötte
éberségét.
Így jött el az idő. A vacsoracsillag alig villant meg az
égen, korrogva, pisszegve repül felém az első
szalonka. Olyan lövés volt, ami a legkönnyebb.
Így nem tudomány jól lőni. Szembe, alacsonyan
és lassan jött, mint a bagoly. Nincs ebben semmi izgalom.
Alighogy ezt elgondoltam… pszi… psziii…
négy kergetődző szalonka vág el felettem, suhogva, mint a
villám. Hát ebben már volt izgalom elég,
miközben úgy hibáztam, hogy nem is jó
rágondolni. Pedig volt olyan pillanat, amikor mind a
négyet leseperte volna a sörét…
Eközben beesteledett. Hazafelé menet még egyet
hallottam, de már nem láttam. No, lesz mit mesélni
barátomnak!
Ebből a meséből azonban nem lett semmi. Szegény
barátom hánykolódva s a láz
öntudatlanságában fogadott. Anyja, apja
kétségbeesve ágya mellett. Hűvös kezem a
homlokára tettem.
|
|
|
