|
|
|
|
SELMA LAGERLÖF: A VÖRÖSBEGY
|
Az
egyetlen, ami eszébe jutott, hogy fészket rakott egy csipkebokorban.
Ott épített magának lakhelyet a tövisek között a sűrű bokorban. Mintha
azt várta volna, hogy majd egy rózsalevél a mellére akad, és azt
vörösre festi.
Sok-sok év múlt el ezután a derűs nap után. Az emberek meg az állatok
elhagyták a paradicsomot és megsokasodtak a földkerekségen. Az emberek
lassanként megtanulták a földet mívelni és a tengeren hajózni, ruhákat
és ékszereket csináltak maguknak, igen, megtanulták az építkezést és
nagyszerű templomokat és városokat emeltek, mint Theba, Róma és
Jeruzsálem.
Eljött azután a nap, amelyre mindig emlékezni fognak a világ
történetében és ennek a napnak a reggelén Vörösbegy egy kis dombon
üldögélt Jeruzsálem falai előtt és énekelgetett a fiainak, melyek bent
ültek a fészekben a csipkebokor közepén.
Vörösbegy elmesélte kicsinyeinek a teremtés csodálatos napját, hogyan
kaptak nevet az állatok, amint azt minden Vörösbegy el szokta mesélni
fiainak kezdve az elsőtől, aki hallotta az Úr szavát, és amely a
kezéből röppent ki a nagy világba.
- Elkövettünk mi mindent amit csak lehetett - mondta a kis madárka -,
de semmi sem használt. Mit tudhatnának mást csinálni, mint szeretni,
énekelni és harcolni? Mit tudhatnának...
A madár itt félbeszakította a mondatát, mert Jeruzsálem egyik kapujából
nagy tömeg vonult ki és éppen a domb felé sietett, hol a madárkának a
fészke volt.
A kis madárka reszketve ült a fészke szélén. Minden percben attól
tartott, hogy eltapossák a kis csipkerózsabokrot és megölik fiait.
- Vigyázzatok - kiáltotta a védtelen fiókáknak -, bújjatok össze és legyetek csönden!
De egyszerre csak felhagyott a madárka vészkiáltásaival, hirtelen
elnémult. Szinte el is felejtette azt a nagy veszedelmet, ami őket
fenyegette.
Hirtelen a fészekbe ugrott és szárnyait kiterjesztette a fiókái fölött.
- Nem, ez borzasztó - mondta. - Nem akarom, hogy meglássátok. Három bűnöst fognak most keresztre feszíteni.
És annyira kiterjesztette mindkét szárnyát, hogy a kicsinyei semmit sem
láthattak. Mindössze a kalapácsütéseket, a jajgatást és a tömeg
ordítozását hallhatták.
A Vörösbegy riadtan nézte az egész rettenetes színjátékot. Sehogy sem tudta levenni szemét a három szerencsétlenről.
- Milyen kegyetlenek az emberek! - mondta egy kis idő múlva. - Nem
elég, hogy keresztre feszítik ezeket a szerencsétleneket, hanem még az
egyik fejére tövisből font koronát is tettek.
|
|
|
