|
|
|
|
SELMA LAGERLÖF: A VÖRÖSBEGY
|
-
Látom, hogy a tövisek bevésődtek a homlokába, úgy, hogy csurog a vére -
folytatta. - Pedig az az ember olyan szép és olyan szelíd tekintettel,
hogy mindenkinek meg kell szeretnie. Úgy érzem, mintha nyilat döfnének
át a szívemen, mikor látom, hogyan szenved.
A kis madárka mind nagyobb és nagyobb részvétet kezdett érezni a tövissel megkoronázott iránt.
- Ha én sas lehetnék,- sóhajtotta, - akkor kiszakítanám a szögeket a
kezéből és erős csőrömmel szétkergetném mindazokat, akik most így
kínozzák.
Midőn látta, hogy a vér mint csurog a keresztre feszített homlokáról, nem bírt tovább nyugton maradni a fészkében.
- Habár kicsiny vagyok is, de azért mégis tudok valamit tenni ezért a
szegény megkínzottért – gondolta. Ott hagyva a fészkét, felrepült a
levegőbe és kiterjesztett szárnyakkal keringett a megfeszített fölött.
Többször is megkerülte, mielőtt le mert volna szállani, mert félénk
madárka volt és azelőtt sohasem merészkedett az emberek közelébe. De
végül mégis csak bátorságot vett, odarepült és csőrével kiszakított egy
tövist, mely bemélyedt a keresztrefeszített homlokába.
Abban a pillanatban a megkínzott embernek egy csöpp vére a madárka mellére hullott, és megfestette finom melltollait.
Az pedig fölnyitotta ajkát, és ezt suttogta a kis madárhoz.
- Könyörületességed elnyerte azt, ami után elődeid a teremtés napja óta hiába törekedtek.
Amint a madárka visszatért a fészkébe, kicsinyei egyszerre azt kiáltották:
- Vörös a melled, a melltollaid vörösebbek a rózsánál!
- Az csak vércsepp annak a szerencsétlen embernek a homlokáról - mondta
a madár. - Eltűnik, mihelyt megfürdöm a patakban vagy valamelyik tiszta
forrásban.
De akármennyit fürdött is, a vörös folt nem tűnt el a melléről, és
amikor a kicsinyei felnőttek, azoknak is vörös folt díszlett a
begyükön, mint ahogy mai napig is minden Vörösbegynek a mellén.
|
|
|
