Nem vágyott semmilyen titulusra az egyházon belül, mégis 1876-ban kananok, és a szeminárium lelkiigazgatója lett. Ötvenesztendős volt, amikor XIII. Leó pápa 1884-ben kinevezte mantovai püspökké, amire gyöngének és méltatlannak tartotta magát, és ezért a kinevezés azonnali megsemmisítését kérte Rómától. XIII Leó válaszában az engedelmesség erényének gyakorlására intette Giuseppe Sartot, aki ennek hatására elfogadta a püspöki kinevezést.  Tíz évvel később, 1894-ben velencei pátriárka és bíboros lett. Közvetlensége, egyszerűsége, jósága sokszor még az Egyház ellenségeit is lefegyverezte. A helyi politikusok egyházellenes, demagóg támadásit a bíborosi címmel rendelkező pátriárka jól állta, s személyének köszönhető, hogy a helyi választásokat a katolikusok nyerték. Még bíboros-pátriárkaként is igazi lelkipásztor volt. Az Egyház nemzetközi életében nem játszott szerepet, már csak azért sem, mert anyanyelvén, az olaszon kívül semmi más nyelven nem beszélt. Így az esélytelenek teljes nyugalmával utazott el 1903-ban a pápaválasztásra.
A vétó és Rampolla bíboros visszalépése után, mikor látta, hogy egyre több szavazat érkezik a nevére, kérlelni kezdte társait. ,,A megválasztásom az Egyházra romlást hozna! Alkalmatlan és méltatlan vagyok! Felejtsetek el engem!''.
A megválasztásánál viszont felismerte Isten akaratát, és, megkérte a bíborosokat: ,,Segítsetek nekem, kérlek titeket, segítsetek nekem!''
X. Piuszt nagyon bántotta a pápaválasztáson, az Egyház életébe történő durva politika beavatkozás. Ezért a legelső intézkedésével, a pápaválasztást újra rendezte. Az 1904. január 20-án kibocsátott Commissum nobis kezdetű konstitúciójában kiközösítés terhe mellett megtiltotta a vétóemelést, majd az év karácsonyán a Vacante Sede Apostolica rendeletében összefoglalta a pápaválasztás egyedüli törvényes rendjét. XIII. Leó pápa érdeklődése főleg az Egyház külső életére irányult, különösen az egyházi hagyomány és a modern világ közötti összhang megtalálása érdekében. X. Piusz pápa viszont minden erejével az Egyház belső megújulása felé fordult. Első gyakorlati reformként a pápai udvar, a kúria átszervezéséhez fogott hozzá. Ősrégi hivatali szokások megszüntetésével egyszerűsítette az ügymenetet, bizonyos munkaköröket újra meghatározott, és az egész kúriát az egyszerűség felé mozdította ki évszázados mozdulatlanságából. Abból indult ki, hogy a római egyházmegyének mintaként kell szolgálnia a többi püspökség számára. Látogatásaival sikerült megszüntetnie a visszaéléseket, s lassan meg tudta honosítani a korszerű lelkipásztori módszereket.
Szívügye volt a papok megszentelődése, mert úgy látta, hogy ,,a papnak először saját magában kell megformálnia Krisztust, ha ugyanezt másokban végre akarja hajtani”. A belső megújulás egyre szélesebb körben kezdett hatni: az itáliai püspökök egymás után kezdték látogatni az egyházmegyéjüket, s a szemináriumokban sokkal nagyobb gondot fordítottak a tudományos képzésre és a növendékek aszketikus nevelésére.
A joghoz hasonló bizonytalanságok és áttekinthetetlenség uralkodott a liturgiában is. X. Pius pápának már velencei pátriárka korában gondja volt az egyházi zene ápolására. Most az egyházi zene célját abban határozta meg, hogy ,,ébressze föl a hívekben az áhítatot, és könnyítse meg az imádságot”. Különös figyelmet szentelt a gregorián éneknek. Rómában egyházi zenei főiskolát nyitott, s a liturgia kérdéseinek tisztázása érdekében újra kiadta a római misekönyvet és breviáriumot. Rómában megalapította a Biblikus Intézetet a szentírástudomány felélesztése céljából, pedig a bencéseket bízta meg, a Vulgata új, kritikai kiadásának elkészítésével.

Előző oldal    Vissza a Szentek élete oldalra    Következő oldal