Szenvedélyesen szerette az igazságot, és harcolt is érte. Az úgynevezett, ,,modernizmus” irányzatában különös veszedelmet észlelt. X. Piusz már első 1903-ban megjelent E Supremi Apostolatus Cathedra kezdetű enciklikájában meghirdette programjához: "Mindent megújítani Krisztusban - Instaurare omnia in Christ" - munkássága legvégéig hűségesen ragaszkodott. Ennek a megújulásnak volt szükséges előfeltétele a hit tisztaságának megőrzése, ami egyben a modernizmus elleni küzdelmet jelentette. A modernizmus gyűjtőfogalma alatt a kor összes divatos tévedését kell érteni, a filozófiai indíttatású kétkedésektől kezdve a Szentírás "csodátlanításán" keresztül a pápaság megszüntetését rajongva követelő szépirodalmi művekig. Egyháziak és világiak, papok, filozófusok, írók és művészek egyaránt jelen voltak hívei között, s amikor a pápa 1907. július 3-án közzétette a Lamentabili sane exitu kezdetű dekrétumot, amely a modernizmus tanításából 65 tételt súlyos tévedésnek ítélt. A magukat modernnek tartók kórusban hördültek fel tényközlése ellen. Ezt követve, pedig 1907.szeptember 8-án a pápa kiadta a Pascendi Dominici Gregios kezdetű enciklikáját, amely kellő megalapozottsággal, nagy körültekintéssel tette vizsgálat tárgyává a katolikus tanítással ellentétes nézeteket, s erőteljes hangon elítélte azokat. De elítélte a modernizmussal egy tőről fakadó amerikanizmust is. Hasonlóan határozott véleményt fejtett ki 1910-ben a francia szociális mozgalommal, amely egy szélsőséges mozgalom volt, és minden olyan nézetettel szemben, mely a kereszténységgel összeegyezhetetlen eszméket vallott.
Különös gondot fordított az Eucharisztiára és a belső életre. A mai liturgikus élet kulcsszava, az actuosa participatio, 'tevékeny részvétel', tőle származik. Az volt a célja, hogy ,,a hívek a szentmisét imádkozzák, és ne mise közben imádkozzanak”. Indítványozta és szorgalmazta a gyakori áldozást is: ,,Senkit sem szabad visszatartani az áldozástól, ha a kegyelem állapotában van, és jó szándékkal közeledik a szent asztalhoz.” Mindenekelőtt azt akarta, hogy a gyermekek az addigi gyakorlattól eltérően - általában tizennégy éves korukban  a bérmálás után járultak először szentáldozáshoz - korábban áldozzanak.
Nemes jelleme magától értetődő egyszerűségben és alázatosságban, kimeríthetetlen szeretetben, jóságban, nagylelkűségben és nem utolsó sorban, finom humorban mutatkozott meg, mellyel a merev szertartásosságot is fel tudta deríteni. De ha az ügy úgy kívánta, energikus és kérlelhetetlen volt.
Pápasága vége felé közeledve egyre inkább érezte a háború fenyegető veszedelmét. ,,Jön a háború” - szokta mondani nagyon gondterhelten. Mélységesen megdöbbent, amikor megkapta kitörésének a hírét. Amikor az osztrák követ azt kérte tőle, hogy áldja meg a monarchia fegyvereit, azt felelte: ,,Én nem a fegyvereket, hanem a békét áldom meg!''  A háború első napján figyelmeztető üzenetet küldött katolikus híveihez, de már késő volt. Akkor felsóhajtott: ,,Ó, ez a háború! Érzem, ez a háború a halálom!''
1914. augusztus 20-án halt meg. Kifejezett kívánsága volt, hogy a testét ne balzsamozzák be, és amikor 1951-ben a boldoggá avatáskor felnyitották a sírt, a testét teljes épségben találták! Három évvel később, 1954. május 29-én XII. Piusz pápa a szentek sorába iktatta.
A velenceieknek megtartotta ígéretét, és 1959-ben visszatért a városba. XXIII. János pápa egy napra visszavitette a holttestét és a lagúnák mentén a velencei nép olyan lelkesedéssel fogadta, mintha az eleven pátriárka tért volna haza.
Romlatlan teste a Szent Péter-bazilikában, az első bal oldali mellékkápolnában nyugszik. Ünnepét 1955-ben vették fel a római naptárba, szeptember 3-ra, 1969-től Szent Bernát után, augusztus 21-én ünnepeljük.

Előző oldal    Vissza a Szentek élete oldalra