A velenceiek valamit megérezhettek, amikor 1903. július végén a konklávéra induló püspöküket, Giuseppe Sartot, sírva búcsúztatták. A XIII. Leó pápa halálának híre nem érte váratlanul a szentszéket, de mindenki gyors és nyugodt pápaválasztásra gondolt. A legesélyesebb utód – XIII. Leó államtitkára – a kiváló tehetséggel rendelkező Mariano Rampolla del Tindaro bíboros volt. "Élve vagy halva, de visszajövök” ígérte híveinek Sartó indulása előtt, majd retúrjegyet váltva utazott Rómába, hiszen nincs más dolga, minthogy Rampollára szavazzon társaival együtt, majd visszatérés Velencébe a hívei közé, hogy folytathassa a munkáját. 1903. július 31-én, mikor Chigi herceg a konklávé bíborosaira kívülről rázárta az ajtókat, mindenki biztosra vette a legesélyesebb gyors megválasztását. Augusztus 2-án azonban váratlan és példátlan esemény történt. I. Ferenc József osztrák császár és magyar király nevében a krakkói érsek, Puzyna bíboros vétót jelentett be Rampolla ellen. Az államtitkár először tiltakozott a Szentszékre és az Egyházra gyakorolt politikai nyomás miatt, majd gyöngének nyilvánította magát a pápai tisztség esetleges viselő terhéhez és lemondott jelöltségéről.
Ezzel a visszavonulási gesztussal lehetővé tette, hogy a szavazatok átcsoportosuljanak arra a bíborosra, akiről még XIII. Leó mondta tréfásan: "Sarto é il candidato della serenissima". Vagyis : Giuseppe Sarto, velencei pátriárka a fenséges, tudniillik a Velencei Köztársaság jelölte. Amikor az 5. szavazás után augusztus 4-én egyértelművé vált megválasztása, a szentéletű főpap tiltakozott és csakis társai kérésére fogadta el az új feladatot, mint élete legnehezebb keresztjét. Sarto a X. Piusz nevet választotta magának. ,"bízván abban, hogy mindazok a szent pápák imádkoznak értem, akik a Pius nevet erényes életükkel megbecsülték, és határozott szelídséggel kormányozták és védelmezték az Egyházat".
Giuseppe Sarto egy Treviso melletti kis faluban, Riesében született 1835. június 2-án. Apja szegény parasztember volt, aki mellesleg a falu levélhordói tisztét is betöltötte. Szülei szegénységük ellenére, nagy szeretettel és örömmel nevelték a kis Beppót. A plébános is nagyon kedvelte, mert szívesen és gyakran ministrált neki. Tanulmányait a hét kilométerre lévő Castelfrancóban kezdte el. Később a páduai szemináriumban helyet, hogy befejezhesse gimnáziumot. Ugyanitt hallgatta a teológiát és 1858-ban szentelték pappá Castelfrancóban. Káplánként Tombolóban kezdte el papi pályáját, majd az igencsak szegény Salzano városában lett plébános.
A nép plébánosa volt, a kicsinyeké és a szegényeké, azoké, akik közül ő maga is származott, s akiket minden erejével támogatott. A fiatalokat, ha kellett, írni, olvasni tanította, a szegényeket és betegeket szorgalmasan látogatta. Adakozása nem ismert határt. Ha kellett mindenét odaadta a rászorulóknak, csak hogy segíteni tudjon rajtuk. "Ne nyugtalankodjatok miattam, mondta az érte aggódó híveinek, a Gondviselés engem még soha nem hagyott cserben".  Nem volt sem tudós, sem politikus, hanem szívének minden dobbanásával igazi lelkipásztor volt. Ahol csak tehette, kereste a nép közelségét. Nagyon értett hozzá, hogyan kell az egyszerű emberek nyelvén szólnia. Ha prédikált vagy más alkalmakkor szólt az emberekhez, szava egyszerű volt és világos, s mivel a szívéből fakadt a szó, könnyen megtalálta az utat a hallgatók szívéhez. Szentbeszédeinek a szomszédos falvakban is híre járt, az emberek nem sajnálták a több órás gyalogutat sem, csakhogy hallhassák.

Vissza a Szentek élete oldalra    Következő oldal