|
|
|
|
Wass Albert: Magyar karácsony az égben
|
Az
Úr Jézus, látva a bonyodalmat, maga vette föl a csengőt s megrázta jó
erősen, amitől nyomban szélesre tárultak a kapuk, s a nép betódulhatott
az égi kupolaterembe. Jézus parancsára széles kört hagytak szabadon a
karácsonyfa körül az égi magyarok számára, akik utolsónak vonultak be,
ünnepélyes elfogódottsággal, hogy elfoglalják a megtisztelő helyet.
Mikor aztán mindenki együtt volt, az Úr Jézus megadja a jelt: gyúljanak
hát ki az emlékezésnek lángjai a magyar karácsonyfán!
Elsőnek az ősz István király lépett a fához s néma méltósággal
gyújtotta rajta az első gyertyát. Sorra követték az Árpád-ház tagjai,
Hunyadiak, Zrínyiek, Rákócziak s a többiek mind, hosszú, hosszú sorban.
„Pro libertate”, suttogta a nagyságos fejedelem, s Petőfi Sándor keze
reszketett, amikor kinyúlt a márciusi ifjak emlékének gyertyája felé. S
rendbe kigyúlt az egész magyar történelem, s ott ragyogott pazar
fényben a mennyei palota közepén, egész világ csodálatára. S mikor már
minden gyertya égett a karácsonyfán, előlépett öreg Csikay Gyuri, esett
vállú hajdani kolozsvári cigányprímás, állához emelte kopott hegedűjét,
s felsírt a húrokon a magyar „Mennyből az angyal...” De olyan szépen,
olyan szívfájdítóan, hogy még az Úr Jézusnak is megkönnyesedett tőle a
szeme, s ártatlan kicsi angyalkák a háttérben csupa gyönggyel sírták
tele a padlót.
Majd az Úr Jézus jelt adott megint, s rangsor szerint István király
lépett oda elsőnek a fához, hogy felaggassa rá a maga ajándékát, földi
magyaroknak. Aranytekercsre írott áldásos imádság volt, súlya majd
földig húzta le a gyönge ágat. Szent László vitézi erejét, Zrínyi
Miklós bölcs megfontoltságát, Rákóczi Ferenc lelkes hitét s Petőfi
Sándor lángoló szívét aggatta fára. Úgy megtelt rendre minden ág
magyaroknak szóló magyar imádsággal, hogy mire a más nemzetségből valók
sorra kerülhettek, már csak úgy roskadozott a fa a tehertől.
Sok-sok időbe került, míg a mennyeknek minden lakója odajárulhatott a
karácsonyfa elé a maga ajándékával. Nemzet még ennyi imádságot nem
kapott, amióta világ a világ! Mikor aztán az utolsó imádság is rajta
csüngött a fán, az Úr Jézus megáldotta valamenynyit, s míg a sok nép
vonulni kezdett újra kifelé a szárnyas kapukon, szorgos kis angyalok
nyomban hozzáfogtak, hogy batyuba kössék a sok égi kincset, s
alászálljanak vele kicsi Magyarhonba.
Végül aztán már csak az égi magyarok álltak ott még mindig a magyar
karácsonyfa körül, imába mélyülten. Az angyalok elhordták már az utolsó
ajándékot is, s a gyertyák is kezdtek csonkig égni, amikor az Úr Jézus
szeme hirtelen megakadt valami fehéren, a roppant karácsonyfa alsó ágai
között. Jobban odanézett s hát bizony egy kis angyalka köntösének a
csücske volt az. Az újdonsült szeplős kis angyalka, aki elejtette az
aranycsengőt, kuksolt ott még mindig nagy ijedten. Az Úr Jézus
félrehajtotta az ágakat, s kézen fogva elővezette onnan a szeplős kis
angyalt. „Hát te minek bújtál oda?” – kérdezte tőle mosolyogva.
„Restellem magamat” – vallotta be a szeplős. – „Elfelejtettem volt azt
a csengőt, lássa.” „Oh, hát te voltál az!” – nevetett az Úr. „Ne búsulj
semmit, megtörténik az ilyesmi mással is. De téged még nem láttalak itt
eddig. Mi a neved? Honnan jöttél s mikor?” „Katika a nevem s
Budapestről jöttem – felelte a vézna, szeplős kicsi angyal – november
negyedikén, Uram.
|
|
|
