|
|
|
|
Wass Albert: Magyar karácsony az égben
|
Néhány
pillanatig mély-mély csönd volt a nagy kupolateremben. Az égi magyarok
mind a vézna kicsi angyalkát nézték, s valamennyinek könnyes volt a
szeme. Aztán Jézus szelíd hangja törte meg a csendet. „Isten hozott,
Katika” – mondta jóságosan, s keze gyöngéden megsimogatta a kis szöszke
fejet. „Aztán küldtél-e te is ajándékot Budapestre a tieidnek?”
„Küldtem, Uram” – felelte Katika, s elpirult a szeplői alatt. „Aztán
mit küldtél?” – kíváncsiskodott az Úr Jézus. „Szép ünnepi imádságot
szüleidnek, kis testvérkéidnek?” A kicsi angyal képe még pirosabbra
gyúlt. „Nem imádságot küldtem” – vallotta be szégyenkezve. Az Úr Jézus
igen nagyon elcsodálkozott. „Nem-e? Hát mi egyebet lehet küldeni
innen?” „Kenyeret” – felelte szepegve Katika. „Szép fehér égi kenyeret.
Minden nap félretettem, amit nekem adtak itt. Hiszen én kapok még
máskor is” – tette hozzá bizalmasan. „S ha nem, hát az se baj. De
odalent Budapesten nincsen fehér kenyér, régóta már…”
Mély, döbbent csönd volt, szentek, angyalok pisszenni se mertek. Hiszen
ilyesmi még nem történt emlékezet óta, hogy valaki kegyes imádság
helyett kenyeret küldött volna alá a mennyországból.
Aztán az Úr Jézus lehajolt s homlokon csókolta a kislányt. „Jól tetted,
Katika”, mondta halkan s lopva kitörölt egy tolakodó könnycseppet a
szeméből, „sokszor a kenyér a legszebb imádság. Én is azt adtam egyszer
az én népemnek, amikor lent jártam a Földön. Kenyeret.”
Valahol a meghatottan álló magyarok sorában egy öreg nagymamából kitört
az elfojtott zokogás. Katika kitépte magát az Úr Jézus karjaiból,
odafutott az öregasszonyhoz és két vézna karjával átölelte. „Ne sírj,
nagymama!” – kiáltotta hangos, csengő angyalka-hangon, mely egyszeribe
betöltötte az egész mennyországot – „Apuék nem éheznek többet odalent!
A mennyei kenyér, amit küldtem, meglásd, eltart sokáig!”
Az Úr Jézus mosolygott. S mosolyától, bizony, akár hiszik, akár nem: kisütött a nap Magyarország fölött!
|
|
|
