A Szentíráson kívüli, liturgikus „főszereplői” a virágvasárnapnak a gyermekek. Az ünnep éneke is így szól: „Pueri Hebraeorum” – magyar fordításban: „Jeruzsálem gyermeknépe pálmafáknak ágait hozván elébe ment az Úrnak”. Egyes tudósok megpróbálják némely zsoltárral magyarázni, hogy a bevonulás eseménye gyermekekhez kapcsolódott a liturgikus hagyományban. Egy szó, mint száz, nem evangéliumi eredetű adat, hogy a virágvasárnapi bevonulási szertartás szereplői gyermekek. Sokkal inkább hajlanék arra – mint több egyháztörténész –, hogy ez a szokás a jeruzsálemi egyház liturgiájából ered. Tudnunk kell, hogy a keresztelésre felnőttek esetében évente két alkalommal kerül sor – vízkeresztkor, illetve húsvét éjszakáján. Emiatt maradhatott fenn az a szokás, hogy virágvasárnap – egy héttel a feltámadás előtt – az ujjongó népet jelképezők azok voltak, akik húsvétkor majd fölvették a keresztség szentségét. A keresztelés előtt állókat, a „hittanoncokat” pedig a görög egyházi nyelv éppen „gyermekeknek” hívta. Jól dokumentált, hogy a gyermekek hangsúlyos volta, de egyszersmind a jeruzsálemi egyház egész virágvasárnapi hagyománya hogyan terjed a IV. század után, onnantól, amikor „szabaddá” vált az egyház és a közlekedés, s különösen megsokasodtak a szentföldi zarándoklatok. A zarándokok az ott tapasztaltakat elvitték hazájukba, s így a jeruzsálemi szokások sokfelé meghonosodtak. A körmenet szokása is ezt követően, a VI. századtól vert általánosan gyökeret Nyugaton.
Hívják a virágvasárnapot pálmák vagy olajfaágak vasárnapjának is a nyugati nyelvekben. Érdekes, hogy a magyar „virágvasárnap” szónak nincsen párhuzama, s különösen furcsa, hogy éppen az örményeknél terjed el először ez az elnevezés. Az érdekes kutatás tárgya lehetne, hogy a közös név abból ered-e, hogy egyik országban sincs pálmafa, s mindkét nemzet természetszerűen virágokat alkalmazott a körmenethez, vagy hogy hozzánk is örmény közvetítéssel érkezett el elsőként a kereszténység, jóval kárpát-medencei letelepedésünk előtt. Egyébként ugyanis, barkavasárnapnak inkább kéne ezt a napot hívni nálunk.
Liturgiai vonalon a virágvasárnap egy furcsa „torlódást” képez. A régi liturgikus rendben a reggeli vagy délelőtti órákban tartottak szentmiséket (hiszen éjféltől böjt volt kötelező mindenki számára, aki áldozni akart), ezeken pedig virágvasárnap a jeruzsálemi bevonulás volt a központi elem, az evangéliumi szakasz. Ellenben elterjedt és a barokk korban hatalmas népszerűségre tett szert az a szokás, hogy – mivel ez a nap a nagyhét kezdete – egyfajta lelki ráhangolódásként délután sor került az oratorikus műfajban született zeneművek, passiók (Jézus szenvedéstörténete) éneklésére. Ilyen szellemben születnek meg Bach passiói és Händel Messiás oratóriuma is. A liturgikus reform (amelynek értelmében már a nap bármely szakában lehet mise) beköszöntével ezt a két adottságot „kötötték össze” egyetlen szentmisébe. Ez okozza azt, hogy ezen a napon két evangélium szakasz hangzik fel. Igen, ez egyfajta liturgikus „zavar”, a virágvasárnapból kicsit „kiszorul” maga a virágvasárnap, mára a hivatalos egyházi elnevezés is ez: „Urunk szenvedésének vasárnapja”.