A körmenet lezajlása is kicsit más volt eredetileg. A latin processio szó – előrenyomulás, felvonulás, előremenetel, az angolban most is eszerint alkalmazzák ezt a kifejezést – ezt jól leírja: a közösség találkozott valahol a templomon kívül, a pap pedig megáldotta a barkákat, és azután együtt vonultak menetben a mise helyszínére. A mai szertartáskönyvben benne van, hogy a virágvasárnapi szentmisét a templomon kívül kell elkezdeni. Egy teljes értékű ünneplés valahogy visszaadná a jeruzsálemi történéseket. S ahogy a választott nép elérkezik a vándorlás után az ígéret földjére, úgy érkezünk el mi is a bűnbánat földi zarándokútja által a mennyei boldogságba – a körmenet pedig épp ezt a „zarándokjelleget” kell, hogy visszaadja. Ami a két tematikát, a bevonulást és a passiót egybefűzi, az a hozsanna szó. Ezt kiáltva kérjük az Istentől, hogy mentsen meg minket, és aztán a keresztre feszítés eseménye mutatja meg, hogy ez hogyan is történik meg.
Én mint ember hogyan viszonyuljak ehhez? Az első és legfontosabb, hogy megtalálni csak azt lehet, aki ráébred, hogy el van veszve. Megmenteni csak azt lehet, aki tényleg átérzi, hogy segítségre szorul. Megszabadítani csak azt lehet, aki érzi, hogy valamilyen rabságban van. Tehát ahhoz, hogy én oda tudjak állni a hozsannázó tömegbe, ahhoz az kell, hogy valami módon meg tudjam fogalmazni, hogy az életemben hol van szükségem az Isten segítségére. Amikor nagyon magabiztosak vagyunk, amikor nagyon úgy érezzük, hogy kezünkben tartjuk életünk dolgait, akkor felmerül a kérdés: mit tud velünk kezdeni az Isten? Az első kérdés tehát az, hogy miként gondolom, van-e szükségem a megváltásra, vagy nincs. Minden ember életében megvan az a pont, ahol átérezheti a megváltás valódi szükségességét. A második az, hogy az az ember, aki segítséget kér, abban meg kell, hogy szülessen egyfajta alázat. Ezt a nép azzal fejezte ki a bevonuláskor, hogy leterítette a ruháit Krisztus elé. Én képes vagyok-e erre az alázatra? Sokan úgy fogják fel, hogy ez a gyöngeség beismerése lenne, mondván, „ne kényszerítsen engem semmire sem az Isten, egész életemben azért küzdök, hogy erősnek látszódjam, sikeres legyek, önmagamat kiteljesítsem”. De hát a virágvasárnap arról is szól, hogy leterítem magam az Isten elé. Kicsit talán úgy is mondhatnám, hogy büszkén, egyenes, túlontúl magabiztos gerinccel nagyon nehéz megállni Krisztus előtt. Vele szemben alázatosnak kell lennem.
A katolikus hit szempontjából nagyon fontos, hogy az egyház nem egyfajta „lelki mazochizmust” vár el. A bűn témája nem arra való, hogy riogassuk vele az embereket, a pokol meg arra, hogy lelkipásztori sikereket érjünk el. Nem a rettegésből jut az Isten elé az ember, hanem a szeretet által. Jézus maga is idézi az ószövetségi zsoltárt, „Mit adhatna az ember cserébe a saját lelkéért?”. Vagyis: mit adhatok az életemért cserébe? Nem én alkottam magam, és nem is én fogom eldönteni, hogy mikor és miként érjen véget. Nem én döntök arról sem, hogy az élet milyen lehetőségekkel ajándékoz meg, és milyenekkel nem. Nem tudom önmagamat beteljesíteni, és nem tudom önmagamat kiváltani. Külső segítség kell! A bűnbánat pedig nem másról szól, mint hogy elfogadom Istentől ezt a külső segítséget. Beismerem azt, aki vagyok. Sokszor csak úgy „fogadunk el” segítséget, ha az megfelel a mi játékszabályainknak.
Virágvasárnap nem egy önmagában értelmezhető dolog, hanem egy kapu, amin keresztül Jézus belép a nagyhétbe – reálisan is, és jelképesen is. Alkalmas arra, hogy kimunkálja bennünk az Istenhez fordulás lelkületét, és bevezessen a szent három napba. A virágvasárnap nem ad választ saját magára, a történetnek folytatódnia kell.