1. Először: a fáradtak (vagy pesszimisták)

Ennek az első embercsoportnak szemében: a létezés = tévedés vagy balfogás. Rosszul kezdtünk neki, – s ezért csak arról van szó, hogy a lehető legügyesebben hagyjuk ott ezt a játékot. – Ha végsőkig fokozódik és tudós tanná rendszereződik ez a magatartás, hát a hindu bölcsességbe torkollik, amelynek szemében a Világmindenség csak káprázat és börtön; – vagy pedig Schopenhauerféle pesszimizmusban végződik. De enyhébb és közönséges formában ugyanez a magatartás rejlik és árulja el magát sok-sok gyakorlati megállapításban, amelyeket jól ismertek: „Mire jó a kutatómunka?... Miért ne hagynánk a vadakat vadságukban, s a tudatlanokat butaságukban? Minek a Tudomány, meg a Gép? Nem jobb-e feküdni, mint talpon állni? Már nem hason, hanem sírban feküdni?” – Mindez – legalábbis burkoltan – azt akarja mondani, hogy többet ér a kisebbiét, mint a több-lét, – és hogy legjobb volna egyáltalán nem is létezni.

2. Aztán: a bonvivánok (vagy élvhajhászók)

Ennek a második fajta embernek szemében biztosan többet ér lenni, mint nem lenni. De vigyázzunk csak, mert itt a „létezésnek” egészen különleges értelme van. Ennek az iskolának hívei számára: lenni és élni – nem cselekvést jelent, hanem azt, hogy betelnek a jelen perccel. Kapzsin élvezni minden pillanatot és minden dolgot, szemernyit se hagyjunk elveszni belőlük, – s főleg: fütyüljünk az életmód megváltoztatására! – ez az igazi bölcsesség. Ha jól tele a hasunk, hát majd fordulunk egyet a fűben, kinyújtjuk elzsibbadt lábunkat, vagy másfelé nézünk, ezzel továbbra is lazsálhatunk. De, ami a jövőt illeti: érte és miatta semmit sem kockáztatunk! – legfeljebb – ha már igazán végsőkig finomultunk, kábítószerként – önmagáért élvezzük a kockázatot, hogy a merészkedés izgalmába kóstoljunk, vagy hogy érezzük, amint félelem borzongatja hátunkat.