|
|
|
|
Teilhard de
Chardin: Gondolatok a boldogságról
|
Nos
hát, ha már elérkeztünk előadásom végső pontjához, s imént kiejtettem
az utolsó szót, a legfontosabbat, amit csak mondhatok, hadd fűzzek
hozzá még egy megjegyzést. Ha teljesen őszinte akarok lenni, tartozom
vele nektek, meg magamnak is:
Nemrégiben olvastam egy igen érdekes könyvet (Wells: Anatomy of
Frustration), melyben az angol regényíró és filozófus bemutatja egy
amerikai biológus és üzletember (William Burrough Steele) eredeti
nézeteit éppen arról a kérdésről, melyet ma este elemeztünk, vagyis az
emberi boldogságról. Steele sok érvvel és nagy erővel igyekszik
megmutatni (akárcsak én is tettem), hogy mivel a boldogság nem
választható el a halhatatlanság valamiféle eszméjétől, ezért az ember
csak akkor lehet teljesen boldog, ha értékeit és reménységét a Világ
értékébe és reménységébe – különösképpen pedig az Emberiség céljaiba és
reménységébe – forrasztja. De Steele hozzáteszi, hogy ez a megoldás még
így is tökéletlen. Mert, hogy maradéktalanul adhassuk magunkat,
szeretni kell tudnunk. Márpedig hogyan lehetne szeretni kollektív,
személytelen – vagy több szempontból monstruózus – valóságot, mint
amilyen a Világ, vagy maga az Emberiség is?...
Kegyetlenül és rettenetesen igaz ez az ellenvetés, amelyet Steele a
szíve mélyén hall meg, – s amelyre nem válaszol. Tehát előadásom nem
volna teljes, nem is lennék őszinte, ha nem tenném hozzá, hogy az a
letagadhatatlan mozgás, amely szemünk láttára ösztönzi az emberi
sokaságot a Haladás szolgálatának elfogadására, bizony nem
„self-suffisant”, önmagában nem elég; de az a földi lendület, amelyre
hívlak titeket, megkívánja, hogy – saját fönnmaradása érdekében
hangolódjék egybe és szintetizálódjék a keresztény lendülettel.
Körülöttünk a Kutatás misztikája, meg a szociális misztikák csodálatos
hittel vetik magukat a jövő meghódítására. De hogy valamit
imádhassanak, ahhoz semmiféle határozott csúcspont és ami még súlyosabb
– semmilyen szeretetre méltó tárgy nem akad számunkra. S igazában ez az
oka, hogy miért kemény, száraz, rideg, szomorú, vagyis nyugtalanító a
bennük felcsiholt lelkesedés és odaadás – akár annak szemében, aki
figyeli, akár – végeredményben – azok számára is, akik bennük élnek.
|
|
|
