|
|
|
|
Teilhard de
Chardin: Gondolatok a boldogságról
|
Ismétlem:
csak nagyjából soroljátok el őket. Aztán vegyétek elő – ha
megtalálhatók – ezeknek az embereknek hátrahagyott jegyzeteit vagy
leveleit: a leghíresebbektől kezdve (akikről beszélnek) egészen a
legszerényebbekig (a névtelenekig), mint például azoknak a
postarepülőknek naplói, akik huszonöt évvel ezelőtt törtek légi utat
Amerikán át az emberi gondolatnak és érzelmeknek; egyik a másik után
vállalta a halált. Mit olvastok bizalmas jegyzeteikben? Az örömöt
találjátok benne, szárnyaló és mélységes örömöt, túláradó boldogságot:
olyan élet kirobbanó boldogságát, amely végre megtalálta azt a
véghetetlen teret, ahol kitárhatja lelkét.
Igen, ezt mondom: a Véghetetlennek boldogsága.
Rendszerint az ássa alá és mérgezi meg boldogságunkat, hogy oly közel
érezzük magunkhoz a mélyét és a végét mindannak, ami vonz: szenvedést
hoznak az eltávozások és a test kopása; aggódunk, mert tovafut az idő;
remegünk, mert törékeny minden jó, amit kezünkben szorongatunk; lekókad
fejünk, mert oly gyorsan jutunk önmagunk határára, s elmúlik minden,
amit szeretünk...
Aki egy Eszményben vagy Vállalkozásban felfedezte annak titkát, hogy
lehet – közelről vagy távolról – együttműködni és azonosulni a fejlődő
Világmindenséggel, – annak szemében ködbe foszlik mindez az árnyék.
Imádás öröme árasztja el a létezés és a szeretet örömét, hogy kitágítsa
és megszilárdítsa, nem pedig hogy összezsugorítsa vagy megsemmisítse
(Curie, Termier: nagyszerű barátok, apák és férjek voltak); csodálatos
békét szül és áraszt szét az imádás boldogsága. Kimeríthetetlen az a
tárgy, amely ezt az örömöt táplálja, hiszen egyre jobban egybeesik
magának a körülöttünk élő Világnak beteljesítésével és éppen ezért
kerül ki a halál és bármi romlás karmai közül. Végül ez a boldogság –
ilyen vagy olyan formában – szüntelenül itt van kezünkben, ajtónkon
kopog, hiszen legjobban úgy érjük el, ha mindegyikünk a maga helyén és
a lehető legjobban megteszi mindazt, amire képes.
Annak az elemnek boldogsága ez, amely tudatosan felfedezte, hogy
létezik olyan Egész, amit szolgál és amiben eléri teljességét. Öröm ez,
a gondolkodó atomban fakad, mert érzi, hogy az őt hátán hordó
Világegyetemben megvan a saját szerepe és hogy ezáltal teljesül be
élete. Íme, elméletben és gyakorlatban is ez a boldogságnak legmagasabb
és leghaladóbb formája. Én ezt ajánlhatom nektek. S kívánom, hogy
elérjétek.
|
|
|
