|
|
|
|
Teilhard de
Chardin: Gondolatok a boldogságról
|
A
holnap Emberisége, valamiféle „magasabb rendű Emberiség”, amely sokkal
tudatosabb, hatalmasabb és egyöntetűbb lesz a mienknél, immár kilép a
jövő homályából és szemünk láttára ölt alakot. Ezzel együtt pedig (erre
még visszatérek) lelkünk mélyén felvirrad az az érzés, ha önmagunk
végső határáig akarunk jutni, nem elég tíz-tizenkét olyan személyhez
kötni életünket, akiket a minket körülvevő ezrek közül választottunk
ki, hanem valamennyi emberrel együttesen kell egyetlen tömböt
alkotnunk.
Mire kell következtetnünk ebből a kettős – külső és belső –
jelenségből? Arra, hogy az Élet a lét érdekében – végeredményben arra
hív minket, hogy csakugyan testesüljünk bele és vessük alá magunkat egy
olyan szervezett Egésznek, amelynek – kozmikus méretek szerint – csak
öntudatos részecskéi vagyunk. Magasabb rendű központ vár reánk, már fel
is tűnik – nemcsak mellettünk, de rajtunk túl és felettünk is.
Tehát nemcsak saját magunkat kell kifejlesztenünk, nem is csak hozzánk
hasonlónak kell átadnunk magunkat, hanem alá is kell rendelnünk
életünket valami nálunk nagyobbnak és hozzá kell kapcsolódnunk.
Más szóval: először
lennünk kell; aztán szeretni; s végül: imádni. Íme ezek személyiségünk
kialakulásának természetes fázisai.
Látjátok, hogy három fokozat fonódik egymásba az Élet felfelé törő
mozgásában, s ennek következtében ez a boldogságnak három, egymás fölé
illeszkedő fokozata is, – ha a boldogság csakugyan elválaszthatatlanul
összefügg a felfelé haladással, amint ezt már felismertük.
A növekedés boldogsága, a szeretet boldogsága és az imádás boldogsága.
Íme végeredményben ez az a hármas boldogság, melyet az Élet
törvényeiből kiindulva – elméletileg előre láthatunk.
|
|
|
