|
|
|
|
Teilhard de
Chardin: Gondolatok a boldogságról
|
3. S végül: magasabb központosítás. – S ezt – bár nem kevésbé evidens –
feltétlenül meg kell értenünk.
Hogy teljesen önmagunk legyünk – mondottam – ki kell tágítanunk létünk
alapjait, vagyis „a Másikhoz” kell csatlakoznunk. Ha viszont létrejön
néhány ilyen kiváltságos szeretet-kapcsolat, ez a terjeszkedő lendület
nem áll meg többé, hanem lépésről-lépésre, szinte észrevétlenül ragad
minket egyre nagyobb sugarú körökbe. A mai Világban éppen ez a folyamat
különösen szembeötlő. – Kétségtelen, hogy az Ember már ősidők óta
mindig annak homályos tudatában élt, hogy egyetlenegy nagy Emberiséghez
tartozik. De ez a zavaros közösségi tudat mégis csak a mi modern
nemzedékeink számára kezdi megkapni valódi és teljes értelmét. Az
elmúlt tíz évezred során (amikor a civilizáció hirtelen meggyorsult) az
emberek szinte gondolkodás nélkül adták át magukat a minden háborúnál
mélyebb és sokrétű erőknek, amelyek lassacskán közel hozták őket
egymáshoz. Ma viszont már megnyílik szemünk és két tényt kezdünk
észrevenni. Az első az, hogy abban a szűk és tágíthatatlan
„öntőformában”, amit a Föld zárt felszíne jelent, a szüntelen növekvő
népesség hatására és a gazdasági kapcsolatok nyomására most már csak
egyetlen testet alkotunk. A másik tény pedig az, hogy magában ebben a
testben – az ipar és a tudomány egyöntetű és egyetemes rendszerének
fokozatos kiépülése folytán – gondolataink egyre inkább úgy működnek,
mint egyetlen agynak sejtjei. – Ugyan mit jelent ez, ha nem éppen azt,
hogy amint ez az átalakulás majd követi természetes vonalát, előre
láthatjuk azt az időt, amikor az emberek tudni fogják, hogy mit jelent
szinte egyetlen szívvel és mindnyájan együtt vágyni, remélni, szeretni
ugyanazt a valóságot...
|
|
|
