|
|
|
|
Teilhard de
Chardin: Gondolatok a boldogságról
|
1.
Először is: központosítás. – Nemcsak fizikailag, de értelmileg és
erkölcsileg is az ember csak akkor Ember, ha műveli magát. És nemcsak
húszéves koráig... Hogy tehát teljesen önmagunkká legyünk, egész
életünk folyamán dolgoznunk kell, hogy megszervezzük magunkat, vagyis
egyre több rendet és egységet vigyünk gondolatainkba, érzelmeinkbe és
viselkedésmódunkba. Belső életünknek egész programjáról, egész
érdeklődési köréről (s egyben teljes erőfeszítéséről is!) van itt szó,
beleértve elkerülhetetlen tovasodródását egyre szellemibb és folyton
magasabb rendű tárgyak felé... Ennek az első fázisnak során
mindegyikünknek újra kell megvalósítania, s meg kell ismételnie – a
„saját számlájára” végezve – az Élet egyetemes munkálkodását. Lenni –
elsősorban annyit jelent, hogy magunkat alkotjuk és önmagunkat találjuk
meg.
2. Aztán: a központ áthelyezése. Mindnyájunk mélyén ott van a reflexív
központ. Születése óta az az elemi kísértés vagy illúzió leselkedik rá,
hogy azt képzeli: a növekedése érdekében hátha jó volna önmagára
szigetelődnie és önző módon egyedül folytatnia saját maga
beteljesítésének megkezdett munkáját: elvágni magát a többiektől, vagy
mindent önmagára vezetni vissza. Csakhogy nem egyetlenegy ember lakik a
Földön. Miriádnyi van ugyanabban az időben, s nem is lehet másképpen.
Ez a tény: banális evidencia. Ha pedig a Fizika általános
perspektíváiba állítjuk, döntően fontos lesz, mert egészen egyszerűen
azt jelenti, hogy természetüknél fogva bármennyire egyénivé válnak is a
gondolkodó lények, minden egyes ember mégiscsak egy-egy atomot, vagy –
ha úgy tetszik – egy-egy óriás-molekulát képvisel; a többi hasonló
molekulával pedig együtt alkot egy meghatározott korpuszkuláris
rendszert, amelyből nem képes kiszakadni. Fizikailag, biológiailag az
Ember is, akárcsak minden létező a Természetben, lényegileg légiónyi
elemből áll „tömegjelenség”. Első megközelítésre ez azt jelenti, hogy
nem haladhatunk önmagunk végső határáig, hacsak ki nem lépünk magunkból
és nem egyesülünk másokkal, mégpedig olyan módon, hogy az egyesülés
révén – a Komplexitás nagy Törvényének megfelelően – megnövekszik a
tudatunk. – Innen származik a szeretet sürgető szükségessége, mély
értelme: minden formája arra késztet, hogy egyéni központunkat olyan
központokkal társítsuk, amelyeket magunk választunk ki és előnyben
részesítünk. Sürgetően fontos a szeretet, mert lényegbevágó szerepe és
varázsos szépsége éppen az, hogy kiegészít, teljessé tesz.
|
|
|
