|
|
|
|
Móra Ferenc: Az ezüstszavú harang
|
Az új harangnak nagyon megjött a kedve, mikor észrevette, hogy ő a legelőkelőbb a társaságban.
– Tegyünk próbát – incselkedett tovább az öregekkel. – Tudtok-e olyan szépen csengő imádságot zengeni, mint én.
El is mondta imádságát szépen csengő ezüst hangon.
A rézszívű harangok, szegények, alig bírtak megkondulni a bámulattól.
Bizony ők fiatal korukban se tudtak ilyen szépen zengeni s azóta nem
tanultak semmi újat. Hanem azért csak elmondták, amit tudtak.
– Di-csér-tessék, di-csér-tessék! – mormogta a legöregebb harang, akit ezer meg ezer szegény ember krajcárjából vettek.
– Az-Úr-Isten, az-Úr-Isten! – búgta utána rézszíve legmélyéből a harang, amelyet a nagy tűz emlékére öntöttek.
– Mind-ö-rökre, mind-ö-rökre! – dörmögte rekedten az ágyúból lett harang.
Erre aztán az öreg harangok mindjárt álomba is merültek s már azt se hallották, mikor az ezüstszavú harang kikacagta őket:
– Olyan kopott már a szívetek, hogy azt se csodálnám, ha reggelre elállna a verése.
Ebben a percben hirtelen megvilágosodott a torony, mert egy nagy csillag leszaladt
az égről s bepillantott az ablakon:
– Nem a csillogó külsőben, nem a szépen csengő szavakban gyönyörködik
az Úr, hanem az igaz érzésben, bármilyen egyszerűen szólal is meg.
Aztán megint sötét lett, csak az óra mellett fészkelő vércse szeme világított.
Hajnalban, mikor a harangozó fölballagott a toronyba harangozni, hiába
rángatta az ezüstszavú harangot: nem adott hangot. Belevilágított a
lámpásával s megcsóválta a fejét:
– Hm, biz ennek megrepedt a szíve az éjszaka. Bizonyosan nem hűlt ki
egészen a harangöntőnél s valami hideg szél csaphatta meg az éjszaka.
A vércse azonban, aki az óra mellett fészkel, mást mond. Azt mondja,
hogy nem csillag volt az, ami lefutott az égről, hanem egy angyal. Ő
repesztette meg a kevély harangocska ezüstszívét.
S az öreg harangok pedig tovább búgták:
– Di-csér-tessék, di-csér-tessék!
– Az-Úr-Isten, az-Úr-Isten!
– Mind-ö-rökre, mind-ö-rökre!
|
|
|
