|
|
|
|
Móra Ferenc: Az ezüstszavú harang
|
Én
már sok szépet hallottam életemben, de olyan szépet vagy hallottam,
vagy se, mint mikor az öreg templom tornyában először húzták meg az új
harangot. Még a toronyablakban lármázó verebek is összedugták nagy
fejüket:
– Csitt csak, muzsikálnak az angyalok!
Hát azt nem tudom, hogy a verebek milyennek képzelik az angyalok
muzsikáját, de az újharang szavára még a templom előtt álló kőszobor is
mintha bólingatott volna a fejével.
Ez a szépen csengő hang még az öreg harangok fáradt szívét is vidám
rezgésbe hozta, úgy, hogy szinte maguk se tudták, milyen nyájasan
köszöntik ifjú társukat:
– Üd-vöz-lünk, üd-vöz-lünk!
Az új harang halkan csendült egyet-kettőt köszöntésképpen, de nem
ereszkedett beszédbe az öregekkel. Sokkal nagyobb öröme telt abban,
hogy karcsú voltának árnyékát nézhette a falon s hallgathatta a
körülötte ugrándozó verebeket. A verebek úgy örültek, hogy még meg is
kocogtatták a csőrükkel az új harangot:
– Ó, micsoda pompás új harang vagy te! Az ember tetőtől-talpig meglátja
magát benned, mint valami nagy tükörben. Legalább ezután nem kell a
patakra szállnunk, mikor fésülködünk.
Az új harang az ilyen beszédre még jobban csillogott-villogott s rá se
nézett az öreg harangokra. Csak napszállat után szólította meg őket,
mikor a toronyra sötétség borult s csak az óra mellett fészkelő vércse
szeme villogott a sötétben.
– Meséljetek magatokról valamit! – mondta nekik.
– Én már kétszázötven esztendős vagyok. Egyszerre születtem a
templommal. Ezer meg ezer szegény ember krajcárjából olvasztottak engem
össze Isten dicsőségére.
– Én annak köszönhetem, hogy itt vagyok, mert egyszer leégett a város –
mesélte a második öreg harang s ennek sok szomorúság kongott a
hangjában. – Amikor újra felépült, az emberek engem szenteltek arra,
hogy mindig eszükbe juttassam az Isten hatalmát. Azt mondták a
harangöntőnek, olyan rézből öntsön, mely vörös, mint a lobogó láng.
A harmadik harangnak nagyon furcsa hangja volt, hol rekedt, hol dörgő.
– Engem ágyúból öntöttek. Én most is azt juttatom eszükbe az embereknek, mikor megszólalok, hogy él még a szabadság istene.
A három öreg harang elhallgatott s az öregek szokása szerint azt várta,
hogy az ifjú harang mondjon nekik valami szépet. Az azonban kevélyen
megringázta magát a vadonatúj harangkötélen:
– Ohó, három öreg harang, most értem, mért szóltok ti olyan dörmögősen,
rekedten! Azért, mert ti közönséges harangok vagytok s elkopott a
rézszívetek. Lássátok, nekem ezüstből van a szívem, mert engem a
földesúr öntetett, aki még a lovaira is ezüst patkót veret.
|
|
|
