|
|
|
|
Dr. Kerényi Lajos: Visszaemlékezések
|
A
hatóság a forradalom után áthelyezett a Városmajorba, majd 1958-ban a
Szigetközbe. 1956 után ismét erőteljesen igyekeztek korlátozni a
hitoktatást, ennek törvényi alapot is teremtettek. Újabb áthelyezésem
után is folytattam többirányú tevékenységemet, a betegeket sem hagytam
magukra, ekkor a győri kórházba tudtam bejárni. 1960-ban újra
visszakerültem a fővárosba, a Kassai téri plébániára. Bűnlajstromomat
itt egy újfajta tevékenységgel szaporítottam: lelkigyakorlatot
tartottam titokban felszentelt papoknak. 1962-ben a Palócföldre,
Szécsénybe helyeztek. Innen is visszajártam azonban Pestre.
Kéthetenként találkoztam a fiatalokkal. Megpróbáltak beszervezni, ennek
ellenálltam, a Történeti Hivatal adataiból azt is tudom, hogy az Állami
Egyházügyi Hivatal rendszeresen figyeltetett. Pár napot börtönben is
kellett töltenem, azonban szerencsére éppen akkor kezdődtek a
tárgyalások a Vatikán és Magyarország között, Casaroli bíboros úr
Budapestre érkezett, úgyhogy ki kellett engedjenek. Ezután ismét újabb
állomáshelyek következtek: Dunakiliti, Piszkelábatlan, a Dorog melletti
Csolnok. Ez a sűrű áthelyezés a hatóság szándékával ellentétben, nem
büntetés, hanem lehetőség volt a számomra: mindenütt megszerveztem a
hitoktatást, rövid időn belül fiatalok vettek körül, akkor az
esztergomi kórházat is látogattam. Mivel Csolnokon is tódultak körém a
fiatalok, 1970-ben Nagymarosra helyeztek, szándékuk ellenére
hozzájárultak így egy újabb kezdeményezés, a nagymarosi ifjúsági
találkozók megszervezéséhez. Kezdetben pártucatnyi fiatal találkozott
itt, ma már három-négyezer a résztvevők száma. Az Egyházügyi Hivatal
persze küldözgette a jelentéseit, de tevékenységem annál jobban
kibontakozott. Több helyen tartottam előadásokat, lelkigyakorlatokat,
városon, falvakban egyaránt, végigjártam a meghagyott egyházi iskolákat
is. A már szokásos áthelyezés ezúttal Budapestre, a Béke térre szólt,
ahol négy és fél évet töltöttem. Mostani állomáshelyemre, a Szent
Kereszt plébániára 1976 őszén kerültem. Először káplánként működtem,
Paskai bíboros úr 1996-ban nevezett ki itteni plébánosnak.
Idehelyezésemkor kilenc gyermek járt hittanra, a körzethez tartozó
József Attila lakótelepen sok közömbös vagy ateista ember élt. A
hetvenes évek végére már százhúsz elsőáldozó, nyolcvan bérmálkozó volt.
Az
1956-os forradalom időszakában szép élményem volt a hitoktatás
újraszervezése. Akkor a Krisztinavárosban Szabó Imre püspök úr,
Budapest helynöke volt a plébános. A körzetünkben öt iskola működött, a
püspök úr arra kért, hogy szervezzem meg, hogy minden iskolában legyen
hitoktató. Ez olyan sikerrel járt, hogy minden gyerek hittanos lett. Az
a pár év 48-tól 56-ig még nem volt elég arra, hogy az emberi lelkeket
kizsigereljék, hogy pállottá tegyék. Nagyon tetszett nekem, hogy a
magyar lélekkel nincs még baj. Aztán jött az a bizonyos harminc év,
amikor fölőröltek mindent, ami szent, ami szép, ami isteni, ami
nagyszerű. Most jóval nehezebb a helyzetünk, a nem egyházi iskolákban
jó, hogyha a hitoktató 60-70 gyereket össze tud szedni egy 3-400-as
iskolából, aki hittanra mer jelentkezni. Sajnos megérnek a keserű
gyümölcsei annak a nevelésnek, amely szétzúzta a hitoktatást. Már a
szülők olyanok, hogy őket ez nem érdekli, a gyerekek mitől lennének
mások?
|
|
|
