|
|
|
|
Dr. Kerényi Lajos: Visszaemlékezések
|
Amit
elmondok, amit a prédikációimban hirdetek, ezek állandó valóságok, mert
nem látok embereket meghalni Isten nélkül. Az állandóság azt jelenti,
hogy túl van a hétköznapok rohanásán, valami állandóhoz, örökhöz
érkezett. Pár évvel ezelőtt, megjelent a Vigiliában az egyik volt
professzornak, Fila Bélának egy cikke arról, hogy „szálla alá a
poklokra”. Ez benne van a Szentírásban, mondjuk is a Hiszekegyben.
Vagyis a megváltás még azokra is vonatkozik, akik belül poklot
viselnek. Mert összezavartak, mert gonoszok, mert rosszindulatúak. De a
halál folyamat, és az Úr előbb-utóbb megszerzi magának őket. Így van ez
a hétköznapi, névtelen emberekkel, de nincs másképp azokkal sem, akik
valamiképpen formálhatták a történelmet. Hogy mennyire, azt az Úristen
tudja.
Említeném Kállai Gyula, a nagy kommunista miniszterelnök nevét.
Találkoztam vele a kórházban, amikor már nagyon nehéz helyzetben volt.
Mondtam neki, miniszterelnök úr, én vagyok a Lajos atya, hallott maga a
Jóistenről? – Én hiszek. Református vagyok, minden nap olvasom a
zsoltárokat – hangzott a számomra meglepő felelet. Arra gondoltam
akkor: Uram, nem kell félteni téged. Krisztus a kereszten is győz,
ennek a győzelemnek a példái ma is megvalósulnak. De említhetek egy
olyan nevet is, Miklós Imrét, az Állami Egyházügyi Hivatal vezetőjét,
akitől mindenki félt, és okkal. Engem is üldözött, megalázó
méltánytalanságokat követett el. Egyházi szertartásokon, beiktatásokon,
ahol tulajdonképpen nem volt keresnivalója, az első sornál is elébb
ült, bizony nem követte az evangéliumi szerénységet, saját magát tette
a főhelyre. Aztán előbb-utóbb, mikor már leáldozott a napja,
találkoztunk, valakit látogatott. Megkérdeztem, tudja-e, arról vagyunk
nevezetesek, hogy egy évben születtünk. Aztán, nem tudom, vajon arról
értesült-e, hogy én az anyósát, apósát elláttam szentségekkel. Nagyon
halkan, de igennel válaszolt. Mert a feleségének a szülei nagyon mélyen
vallásosak voltak. Volt, hogy a felesége ott volt, és a papát szépen
elláttam szentségekkel, a mamát még előbb, mert ő előbb halt meg. És
amikor Miklós Imre már súlyos beteg lett, ő is azt mondta, hogy sose
volt ateista. Elgondoltam: hozzátartozói nyilván őérte is imádkoztak,
és ez nem lehet eredménytelen. Hatalom, gőg, vagy egy rebbenő ima,
amely szinte félve száll Isten felé: vajon melyik az erősebb? Istenhez
hanyatló emberkék ezek, pillanatnyi létezésük a felismerés pillanatában
igyekszik az Örökkévalóhoz kapcsolódni. Őszintén remélem, hogy nem túl
későn.
Egyik esetem szinte humoros lenne, ha nem a kor ijesztő valóságában
játszódott volna. A hatvanas években történt, akkor éppen az esztergomi
kórházba volt alkalmam bejárni, mivel a Dorog melletti Csolnokra
helyeztek. Az idegosztályon egy asszonyka, mikor megtudta, hogy pap
vagyok, dicsekedve mondta, hogy az ő férje is az egyháznál dolgozik.
Ugyan hol? Hát az Állami Egyházügyi Hivatal főelőadója! Összerezzentem,
mert férje, Lázár elvtárs különösen „elvhűen” bánt a papokkal. Meg is
kaptam az idézést. A Hivatalban többen nekem támadtak, hogy merek
bemenni a kórházakba, ha így folytatom, nem maradhatok pap. Elviseltem,
aztán elsiettem, hiszen betegeim vártak az onkológián.
|
|
|
