|
|
|
|
Dr. Kerényi Lajos: Visszaemlékezések
|
A
múltkor egy tíz éves aranyos kislány elkésett a templomi hittanról. Azt
mondja, ne tessék haragudni, valamilyen közös iskolai foglalkozás volt,
én mondtam, hogy hittanra megyek, Lajos atya, tessék elképzelni,
kifújoltak a gyerekek. Itt tartunk. Egyszerűen nem is értik, és ez van
a közhangulatban is. És mégsem reménytelen, nem szabad pesszimistának
lennünk. De nagyon komoly jelzés arra, hogy még jobban talpra kell
állnunk. Akkor meg lehet tölteni a kiürült lelkeket. Hiszen vannak
nehézségek, megélhetési problémák, tudom, de sokszor eszembe jutnak
azok az ágrólszakadt szegény orosz gyerekek, akik a hadifogolytáborban
odaszaladtak hozzánk, és megcsókolták a nyakunkban viselt keresztet.
Nem mondhatunk le a templomon kívüli tevékenységről, arról, hogy
megszólítsuk az embereket, arról, hogy a fiatalokat megismertessük
hitünk igazságaival. Egyszer felkerestem egy hívő házaspárt, akik
egyébként szentségi esküvőt tartottak. Mikor beszélgettünk, behúzták az
ajtót, nem akarták, hogy a szomszéd szobában tartózkodó gyermekük
hallja szavaimat. „Tudja, őt már realista módon nevelik az iskolában,
nem akarjuk összezavarni. Döntsön majd később, saját belátása szerint.”
Gyakori ez a felfogás: a vallás, a hit valami elvont, a világtól idegen
dolog. Aztán a fiatal fiú, leány életének katarzisaiban, melyektől nem
lehet megkímélni, felkészületlenül kerül szembe élet és halál
realitásával, a létezés realitásával, mert a realitás nem az, hogy
ezekről a kérdésekről nem beszélünk vele. A felnőttek felületes
közelítésmódja, fásultsága nagyon sokba kerülhet a fiatalnak, aki
mindenre választ vár. Hároméves korában megkérdezi, milyen ez az autó.
Iskoláskorban pedig itt az ideje annak, hogy feleljünk azokra a
kérdéseire, melyek benne vannak, melyek az ő életének céljaira,
értelmére vonatkoznak. Ha nem tesszük meg, pótszerekhez, élvezetekhez,
kábítószerhez fordulhat. Hivatásomhoz tartozik, hogy rendszeresen
járjam a kórházakat. Az idegosztályokon találkozom
szenvedélybetegekkel, öngyilkosokkal, sajnos, nő a számuk. Egy húsz
éves, öngyilkossági kísérleten átesett lány így fordult hozzám: – Atya,
maga is öngyilkos lenne, csak nincs elég bátorsága hozzá. Az élet nem
ér semmit! – Az ilyen ember magányos, nem látja életének célját,
értelmét, és erre végletes módon reagál. Lelkét elemészti az unalom, a
sivárság. Mégsem vagyok pesszimista, mert tapasztalom a nyitottságot,
az érdeklődést is. Van tennivalónk: fel kell mutatnunk a világban a
krisztusi létezés, a krisztusi út igazságát és realitását.
|
|
|
