Ez előtt a megfeszített és erőtlen Isten előtt elfog a kinyilatkoztatás érzése. A szeretet Istenének kinyilatkoztatásáé. Az Isten, aki eltűnik, hogy segítse az embert, hogy fölemelje az embert és az emberiséget, hogy elvezesse a Benne való beteljesüléséig. Az Isten, aki kinyilatkoztatja magát nekünk, hogy nekünk adja Istenségét, a mindenhatóságát. A megtestesült és keresztre feszített Isten a keresztény misztérium lényege. Ez az egyetlen Isten, aki előtt önként meghajlok, leborulok, az egyetlen Isten, akit hajlandó vagyok imádni. Imádni a hatalmat, a mindenhatóságot, Izajás Istenét, a trónon ülő Istent… Mi előtt taposom el magam? A hatalom előtt. Ez rabszolgává tesz. De én nem hajlok meg a mindenhatóság előtt, csak az egyetlen érték előtt, ami számít nekem: a szeretet előtt. Isten a kereszt misztériumában fedi fel magát. A kereszt, ahogyan azt Szent Pál mondja, a keresztény Isten kinyilatkoztatása. Nem a hatalom, mint ahogy azt a zsidók követelik, nem a tudás, ahogy a görögök óhajtják, hanem a szeretet igazi hatalma, amiről Pál azt mondja, hogy nem ismerem csak Krisztust, a megfeszítettet, ami gyöngeség a zsidók szemében, őrültség a pogányok számára, de annak aki hisz, az Isten ereje és bölcsessége (vö: 1Kor 1,23-24). Krisztus ezért utasította vissza, hogy politikai síkra helyezze magát. Krisztus visszautasítja a politikát. Miért? Újra felhozom a kör példáját, de ez most nem Isten köre, hanem a történelemé. Ádám, a pátriárkák, Ábrahám, a próféták, Jézus Krisztus. Jézus Krisztus után pedig Konstantin császár, Mohamed és végül 2007. Ez a történelem. A politikai cselekvés külső szinten helyezkedik el: itt van II. Ramszesz, Cézár, Napóleon, Bismarck… Ez a történelem. Ha Jézus a politika logikája szerint jött volna el, akkor Cézár vagy Augustus császár lett volna, vagy Ramszesz fáraó. De a kiüresedés logikája szerint belemerül a történelem közepébe, az emberiség szívébe, hogy elfoglalja a középpontot. Ez a nagy különbség a hatalomról és a politikáról alkotott muzulmán és keresztény elképzelés között. A keresztény nem utasítja el a politikát, mert tudja, hogy fontos, de a történelem nem a politika szintjén zajlik, hanem az emberi szív legmélyén, és az egyháznak is itt kellene elhelyezkednie. A keresztényeknek itt kell elhelyezkedniük. Az igazi forradalom belül kezdődik. Itt, bennem, legbelül. És mert Krisztus foglalja el a középpontot és a szívet, ő a Király. Nem egy dinasztia sarja: I. II. III. IV. Jézus… Király abban az értelemben, hogy ő uralkodik a világ közepén, a történelem középpontjában, az emberiség szívében. Annak a félreértésnek köszönhetően, ahogy a Pantokrátor Krisztust ábrázolják különösen a bizánci templomokban (én is bizánci vagyok): Krisztus üla trónján. Visszatértünk az ószövetségi elképzeléshez: trónra ültettük Krisztust.

Előző oldal    Vissza az Elmélkedések oldalra    Következő oldal