|
|
|
|
SZENT
KERESZTI ÜZENETEK
2010. DECEMBER
|
|
Olvasói levél: ÖRÖMTELI ÜNNEPVÁRÁS
A
karácsonyhoz közeledve, advent idején szívünk s lelkünk mélyén
mindinkább érezzük, hogy várakozunk valamire, valakire. Egyre
hosszabbak az éjszakák, egyre sötétebb a világ, ám meg kell élni ezeket
a napokat is, és meg kell állni, rácsodálkozni a körülöttünk zajló
rohanó világra, hogy felfedezzük az ünnepre való készülődés csendes
örömét, s meghalljuk azt, ami szívünkben, egész életünkben hozzánk szól!
Adventus Domini: az Úr
eljövetele hozzánk, az arra alkalmasak közé. A világban szétszóródott
keresztényekben közös a Megváltó iránti vágyakozás, közösen éljük azt a
várakozással eltöltött időt, melynek leteltével megállhatunk a
körünkben megjelent Úr előtt, s mindig megújuló hittel élhetjük meg az
Úr kegyelmét, a megváltás misztériumát, mely során újból gyermekeivé
válhatunk a Mindenhatónak. Várakozásterhes, sötét időket élünk meg,
áhítjuk a megváltást, fordulunk a fény, a vallásunk által nyújtott
szellemi világosság felé, mely advent eljöttével újra kezd felragyogni
számunkra, s a Megváltó kisded megszületésével valósággá fog válni.
Addig azonban az advent ünnepkörét éljük meg, gyakoroljuk annak rítusát.
Advent első vasárnapja a keresztény egyházi év első napja, akkor
kezdődik a mindenkori új egyházi év. Már az V. századtól ünneplik a
keresztények a karácsonyt, a Megváltó születése napját, így az ünnephez
tartozó várakozási idő vasárnapjait, az adventi vasárnapokat is. Első
ízben VII. Gergely pápa szabályozta az adventi időszakot, Szent András
Apostol ünnepéhez (november 30.) legközelebbi vasárnap advent
mindenkori első vasárnapja. Legközelebbi, tehát november 30-a előtti is
lehet, gyakorlatilag november 27. és december 3. közötti időszakban. Az
adventi időszak valamennyi, Krisztust megváltónak tisztelő egyházban
ünnepi időszak.
Egykoron éjféli harangszóval köszöntött be az adventi ünnepkör, s
adatott hírül az új egyházi év. Tudományos kutatók a keleti tenger
partvidékén fedezték fel az advent első nyomait, amikor is
fűzfavesszőből fonatolt, örökzölddel borított koszorúkkal jelezték a
keresztények a Megváltó iránti vágyakozásukat. A messzi északon igazán
sötét lehetett az év ezen időszaka. Természetes, hogy az emberek a téli
napforduló közeledtével egyre inkább vágytak a világosságra. Később a
fenyőágból font koszorú terjedt el, s a tizenkilencedik századra
általánossá vált kultúrkörünkben a gyertyákat körülövező koszorú.
|
|
|
