Egy meleg
koranyári délelőttön a gyerekek az
erdészház előtt labdáztak. Egyszer csak
távolból, a falu felől harangszót sodort
feléjük a szél.
- Nagyon korán van – nézett fel Gergő az
égre – biztos, hogy még nincs dél. Vajon
miért harangoznak?
Nóri tanácstalanul vonogatta a vállát. De Gergőt nem hagyta nyugodni a
kérdés.
- Hallod? – szaladt be a házba az erdészhez.
Harangoznak a faluban, pedig még biztos, hogy nincs dél.
Mi történhetett?
- Ma ünnep van – felelt az erdész – azért harangoznak.
- Ünnep? Miféle ünnep? Húsvét már
régen elmúlt. És különben is, ma nincs
is vasárnap!
- Nincs. Majd este elmondom.
Vacsora és fürdés után a gyerekek egyenes
háttal ültek az ágyukon, úgy
várták, hogy végre megtudják a
délelőtti harangszó okát.
Jézus Krisztus a sivatagban sétált. Tűzött a
Nap, perzselt a levegő, égetett a homok, és a
forróságban Jézus Krisztus ara gondolt, hogy
mennyire szeretne visszamenni a Mennyei Atyához.
A homok így szólt hozzá:
- Érzem, Uram, hogy mire gondolsz, de én egyedül nem
tudok segíteni Neked. Nem tudlak visszavinni a Mennyei
Atyához, és szintúgy nem tud agyag és kő
testvérem se.
Krisztus egy kúthoz érkezett. Megállat mellette
és belenézett. A kút vizéből
visszaragyogott rá a Nap. A víz pedig így
szólt:
- Érzem, Uram, hogy mire gondolsz, de én egyedül nem
tudok segíteni Neked. Én csak lefelé tudok folyni,
Te pedig fölfelé akarsz emelkedni.
A levegő reszketett a sivatag forró homokja fölött, és így szólt:
- Érzem, Uram, hogy mire gondolsz, de én egyedül nem
tudok segíteni Neked. A szél el tud fújni egy
virágszirmot. A vihar fel tud emelni akár egy
házat is – de én nem tudlak Téged felvinni
az Atyához.
A Nap pedig vágyakozva nézett le a földre, ahol Jézus Krisztus sétált.
|
