|
|
|
|
Leszkai Zoltán: Kié a hóember?
(Moha Bácsi meséi)
|
Aznap
délután, amikor sötétedéskor bementem a házunkba, már borzongtam egy
kicsit. Máskor, ha futkosott a hátamon a hideg, kérni szoktam
édesanyámtól a lázmérőt, most azonban hallgattam. Féltem, hogy esetleg
nem enged ki másnap.
Siettem hát másnap reggel is, és igen nagy meglepetés ért. Mohai
cimborának a szó legszorosabb értelmében hűlt helyét találtam a kapunk
előtt. Kutykuruttyék kertjében ellenben négy-öt kistörpe is
bámészkodott, s a kerítés mögött. Kutykurutty büszkén,
sajátjaként mutogatta nekik az én ellopott tulajdonomat. Mohai cimbora
ugyanis bent állt a kertben. Persze odaloholtam és így kiáltoztam:
– Nem igaz, ne higgyetek neki, az enyém a hóember! – és ezen a napon
már én panaszkodtam az arra sétáló Földigszakáll bácsinak. De a falu
nagyapja ma már nem nevetett, hanem csóválta a fejét:
– Gyerekeim, gyerekeim! Értsétek már meg, hóembert nem azért kell
építeni, hogy hóemberetek legyen, hanem azért, hogy egészségesek,
edzettek legyetek. Építsetek hát most még egyet Moháék kertjében, ne
ácsorogjatok!
Ma Kutykurutty készségeskedett:
– Jól van, gyere, építsünk most neked is egyet!
De most meg én üvöltöttem rá:
– Hogyhogy nekem is? Hiszen itt az én hóemberem: Mohai cimbora! Ismerd el, hogy az enyém, és akkor neked építhetünk másikat.
És megint azzal telt az egész nap, hogy a hóember mellett ácsorogtunk,
veszekedtünk, és magyaráztuk az arra vetődőknek a magunk igazát.
Ezen az estén már tüzelt az arcom, és bágyadt voltam, de még most sem
kértem a lázmérőt. Hiszen fontos teendőm volt még aznap este is. Amikor
elcsöndesedtek a házak, átbújtam a két kertet elválasztó sövényen, és a
résen áttoltam Mohai cimborát a magunk telkére. Akkor azonban eszembe
jutott: hátha Kutykurutty még ma este szétnéz és visszacseni. Gondoltam
hát egyet, és betoltam Mohait a szobámba. Lefekvéskor pedig
megsimogattam kedves, gömbölyű ábrázatát:
– Jó éjszakát, kedves Mohai cimborám! Innen nem lophat el az a betyár, aludj nyugodtan!
Magam azonban igen nyugtalanul aludtam azon az éjszakán: folytonosan hánykolódtam és kiáltoztam álmomban.
Reggel arra riadtam fel, hogy valaki nagy robajjal benyit, és dühösen kiáltja:
– Hová rejtetted Kutykuruttyit, te csibész?!
Kutykurutty rontott a szobámba, kézen fogva húzta maga után
Földigszakáll bácsit. Mögöttük pedig haragos arccal viharzott be
Kutykurutty édesanyja, és rákiáltott a fiacskájára:
– Hogy mertél felkelni? Nem megmondtam, hogy ágyban maradsz?! Egész éjjel köhögtél!
Besietett ekkor az én édesanyám is, és homlokomhoz nyúlt:
– Moha meg egész éjjel kiáltozott… na tessék, láza van! Te is meghűltél, te is ágyban maradsz!
|
|
|
