|
|
|
SZENT
KERESZTI ÜZENETEK
2012. OKTÓBER
|
|
Lelkipásztori Üzenet: Az öregedésről
Az öregember viselkedése
Az öreg nyugodtan áll a metrólépcsőn, a fiú elviharzik mellette. Miért
izgágáskodik? Azért, mert gyerek és nem bírja ki. Én se nagyon bírom
ki. Amikor lehet, le szoktam surranni, bocsánatot kérek, hogy megy a
vonatom, és lehetőleg előre megyek. De van, aki ezt támadásnak érzi,
mert ő nem tud lejönni, és föl van háborodva, hogy maradjak én is
békén. Én fürgén rohanok, mikor ő képtelen erre, hát inkább
odaterpeszkedik, és engem nem enged. Az idős embernek nem érdemes
mindig a meghátrálásra, lemondásra gondolnia, de arra igen, hogy egy
picit bölcsebb legyen, mint a többiek. Ehhez jogunk van. Többet ésszel,
mint erővel, ez az öregkor bölcsessége. Az ész nem feltétlenül azt
parancsolja, hogy célirányosan döfjem oldalba azt a kölköt, hogy ő se
tudjon megmozdulni, hanem arra, hogy legyek egy kicsit nagylelkű hozzá.
Azt gondolhatja: rám mosolygott az öreg, amikor lerohantam a lépcsőn,
és nem féltette a csomagját, hanem azt mondta: rohanj! Ha neked ez jó.
Milyen okos volt ez az öreg, és szeretném, ha ilyen volna a nagyapám is.
Ezek mint lehetőségek megvannak számunkra is. Amit agresszivitásnak
gondolunk, az talán nem is az, hanem a fiatalságnak nem egészen
kulturált, de önkéntelen, spontán zabolátlansága. Ha így nézzük, akkor
nem támad föl bennünk a kedv, hogy agresszivitással feleljünk rá.
Hozzánk végképp nem illik az agresszivitás. Ha egy idős hölgy elkezd
hadonászni az esernyőjével, a másikat nem rémíti meg, hogy kihozta a
sodrából szegényt, hanem elkezd röhögni rajta. Bizonyos szempontból
igaza is van. Valamikor mi is rohantunk. Ha valami rosszat csinál,
lehet, hogy jogunk van rászólni csöndesen, ne hülyéskedj vagy maradj
már békén, ne ordíts, mert nem értjük egymást. Ha igazunk van, érdemes
csöndesen szólni, és megkeresni azt a pillanatot, amikor esélyünk van
arra, hogy igazunkat észrevegyék. Nagyon érdekesek az öregkorral
kapcsolatos ilyenfajta tapasztalatok, amin elgondolkodhat az ember. Ha
elgondolkodva öregszik, bizonyára szebb lesz az öregsége. Több öröme
lesz, mint veszteséglistája.
Nemrég egy barátom mesélte, hogy meglátogatta egyik ismerősét, aki
cigány lakások közelében lakik, és nehezen viseli az ottani lármát.
Amikor beszélgettek, akkor is hallatlan erős zene szólt, az asszony
nagyon elkeseredett, azt mondta, följelenti őket, s már indult is
volna. A barátom erre azt mondta, „Hagyja, majd én elintézem.” Átment a
cigányokhoz, és megkérdezte: „Mit hallgattok? Ez csodálatos, sose
hallottam. Nem adnátok kölcsön?” Kölcsönadták a fél kazettakészletüket,
és boldogok voltak, hogy segíthettek. Vissza se kérték a kazettákat egy
hétig. Ha az asszony följelenti a rendőrségen a cigányokat, és
kiszállnak, komoly bántódása eshetett volna. De ha kölcsönkéri a
kazettákat, és utána megdicséri, hogy milyen szép volt, akkor legalább
egy hétig nyugta lehet. Meg kell keresni az emberi együttlétnek a
lehetőségeit. Az öregember ne azt érezze, hogy sarokba van szorítva,
akkor nevetséges, ha az öklét rázza. De ha éppen kitalál valamit, vagy
megkeresi azt a pillanatot, amikor akár a vejével, akár az unokájával
szót érthet, akkor elgondolkodik az illető, milyen okos a nagymamám,
milyen kedves anyóson van. Valahogy így. Nem úgy tenni, mintha még
mindig erősek vagy még erősebbek volnánk, mint valaha voltunk, és úgy
félne a szavunktól, fenyegetésünktől a szomszéd, mint valaha félt.
Hanem az okosságunkkal, kedvességünkkel, barátságosságunkkal legyünk
úrrá elsősorban önmagunkon, a helyzetünkön, találjuk meg a módját,
hogyan éljünk tovább, teremtsük meg és tartsuk fenn az emberi
továbbélés lehetőségeit.
|
|
|
