"Boldog hazug, kinek van istene" - sóhajt fel József Attila Boldog hazug... című versében, amelyben áhítva keresi a Mindenhatót: "Boldog hazug, kinek van istene, / ki rettenetes, de maga a jóság; / kinek sebet kap reszkető keze, / ha leszakitja a tilalmas rózsát. // Boldog hazug - értetlen szelleme / a meg nem fogant, ártatlan valóság; / pihen rajta a mindenség szeme, / bámulja őt, az öröklét lakósát." Isten című versében pedig a következőt vallja boldogan: "Most már tudom őt mindenképpen, / Minden dolgában tettenértem. / S tudom is, miért szeret engem, / Tettenértem az én szivemben." Ám a Boldog hazug... lezárására, türelmetlen keresésében, elveszíti keresése alanyát, ezért sértődötten bánkódik, panaszkodik: "Én nem leltem szivemben, sem az égben / s e halott-fényü istentelenségben / szivdobogással ringatom magam". A bűn című versben pedig már határozottan elutasítja Istent: "Én istent nem hiszek s ha van, / ne fáradjon velem."
A kör behorpad. A világmindenség kapuja mintha bezárulna József Attila előtt. Ekkor sikoltva megnyílik a kapujanincs átjáró és megpillantja az égi síneken száguldó mennyei páncélvonatot. És utána kiált: "Mert küzdeni kell a halálban is: / A fáradt élet nem bír minden harcokat - / Mikor még friss eleven voltam, / Mért nem akkor zúdultál szivemből, / Jobbharcú, mennyei páncélvonat! (A mennyei páncélvonat).
Ladik Katalin
költő, szerkesztő