„Tudjuk, azért akartál bennünket és mindent”, vagyis: csak azért volt ránk és az általunk ismert világegyetemre szüksége Istennek, hogy a Teljes Értelemmé váljék, azaz tökéletesedjék. Örömről azonban szó sincs egyik részről sem. Isten nem leli örömét alkotótársaiban. Az embereknél az öröm hiánya okozza a fáradtságot. Az öröm nélkülözhetetlen az alkotói munkában. Örömtelenül nem lehet a Tökéletest, nem lehet a Kört megalkotni. Az örömtelen kör behorpad. Öröm nélkül az Alkotó nem tökéletes. Ezért akar "bennünket és mindent", hogy örömét lelje bennünk, mi pedig Őbenne. Ne horpadjon be a kör. A dicséret pedig erőt adó emlékeztető: emlékezni a Kezdetre és a Célra. Ebből merítsünk erőt. Miután erőt arattunk "S enmagunk előtt is térdet hajtunk", mert volt erőnk alázattal emlékezni a Kezdetre és a Célra - egymást buzdítva mondjuk: "Szabadíts meg a gonosztól." A gonosz a Felejtés, az önmagunk nagysága feletti elbizakodottság. Isten olykor megengedi, hogy vele egyenlőnek érezzük magunkat, ám ne áltassuk magunkat - a Kör nélkülünk is tökéletes. Sőt. A Kör általunk horpad be. A gonosz bennünk van. Ennek felismerése ihleti ismét imára József Attilát.
Imádság megfáradtaknak című, 1924 nyarán keletkezett verse hasonmása a Tanítások 15. versének. Egyenértékűek ezek a művek, együtt olvasva pedig kiegészítik egymást és teljes, fájdalmas-gyönyörű fényben ragyogó diptichont alkotnak. Ezt bizonyítandó érdemes a Tanítások 15. darabja mellé helyezni:
"Alkotni vagyunk, nem dicsérni. / Gyerekeink sem azért vannak, / Hogy tiszteljenek bennünket / S mi, Atyánk, a te gyerekeid vagyunk. / Hiszünk az erő jószándokában. / Tudjuk, hogy kedveltek vagyunk előtted, / Akár az égben laksz, akár a tejben, / A nevetésben, sóban, vagy mibennünk. / Te is tudod, hogyha mi sírunk, / Ha arcunk fényét pár könnycsepp kócolja, / Akkor szívünkben zuhatagok vannak, / De erősebbek vagyunk gyönge életünknél, / Mert a fűszálak sose csorbulnak ki, / Csak a kardok, tornyok és ölő igék, / Most mégis, megfáradván, / Dicséreteddel keresünk új erőt / S enmagunk előtt is térdet hajtunk, mondván: / Szabadíts meg a gonosztól. / Akarom."
Az emberi kegyetlenség, a bűn, az iszonyat megtapasztalása után József Attila erősen kétségbe vonja Isten igazságosságát. "Én úgy hallgattam mindig, mint mesét / a bűnről szóló tanitást. Utána / nevettem is - mily ostoba beszéd! / Bűnről fecseg, ki cselekedni gyáva! (...) Most már tudom. E rebbentő igazság / nagy fényében az eredendő gazság / szivemben, mint ravatal, feketül. / S ha én nem szólnék, kinyögné a szájam: / bár lennétek ily bűnösök mindnyájan, / hogy ne maradjak egész egyedül." (Én nem tudtam).
A tudomány mai állása Isten szerepére is messzemenő következtetéseket tartalmaz. Jelenleg széles körben elfogadott elmélet, hogy a világegyetem jól meghatározott törvények szerint működik. Ezeket a törvényeket talán Isten rendelte el, de egyesek számára úgy tűnik, hogy a törvényeket azóta érintetlenül hagyja, és nem avatkozik a világ folyásába. "Az óraművet Isten húzta fel, és tetszése szerint indította el. A világegyetem jelenlegi állapota abból adódna, hogy Isten hogyan választotta meg a kezdeti feltételeket" - idézhetjük Stephen Hawking gondolatát.