Teljesen más elképzeléseim voltak boldogságom forrásáról, mint amiket kaptam. Az első napokban sikítva menekültem volna a nyilvános tapasztalatmondás és az utcai istendicséret elől. Úgy éreztem, képtelen vagyok idegen emberek előtt elmondani tapasztalatomat az Istenről. Pláne, hogy nem is tudtam, mit mondhatnék. Majd mikor kiálltam, hogy én is nyilvánosan felvállaljam Isten működését az életemben, bátorság és öröm fogott el. Nem tudtam miért, de boldog voltam. Olyanokat mondtam el másoknak, amiket sohasem mertem volna. Jellemzően titkolom, hogy szombatonként misére járok, hogy rendszeresen imádkozom. Akkor viszont jól esett kimondani, és megerősített abban, hogy van eredménye annak,amit csinálok.
 Nem volt sok elvárásom az úttól, csak ki akartam szakadni a borzalmasan felszínes világ felszínes gondjaiból. Ami nálunk fiataloknál igen jellemző. És közelebb akartam kerülni Istenhez. Ám ennél egy sokkal nagyobb kincset kaptam. Életre szóló tapasztalatot Istenről, a Kikoval való neokatekumenátus világtalálkozón. Akárhányszor csak eszembe jutott annak a gondolata, hogy az Isten esetleg az apácaságra hív, a lehető leggyorsabban tudtam elhessegetni ezt. Édesanyám sokszor mesélte már, hogy mikor kislány voltam, egy apáca azt mondta neki, én közel leszek az Istenhez. Valahányszor erre gondoltam, midig elrettentett a történet üzenete. A találkozón azonban mégis hívást éreztem erre, de gyenge voltam. Féltem igent mondani Istennek. Minden ilyen találkozón lehetőség nyílik arra, ha valaki érzi, hogy hívva van erre az útra, felálljon és kimenjen áldásért és megerősítésért. Én már majdnem elindultam. Kész voltam a korláton is átugrani és rohanni, de az utolsó pillanatban valami visszarántott. Olyan volt, mintha egyszerre felébresztettek volna legszebb álmomból. Hirtelen kívülről láttam, mit is készülök tenni, és nem tettem. Csak sírtam. Hol öröm, hol a csalódottság könnyei folytak le az arcomon. De nagyon boldog voltam. Most már látom, hogy a történetem lényege nem az apácaság, hanem Isten ereje volt. Megmutatta, hogy bármire képes bennem. Már nem félek annyira a gondolattól, és ha egyszer komoly hívást érzek, még talán igent is mondok. :-)