Holczer József piarista atyánk remek adventi verse megsejtet valamit abból a mélyre süllyedtségből, amit a Szentírás a világ bűnének (ős- vagy eredeti bűn) következményeként így jellemez: értelmünk elhomályosult, akaratunk rosszra hajló lett. A pápa a Hit és Ész című enciklikájában így ír e drámáról: „Az ember teljesen és abszolút módon független akart lenni a teremtőjétől. Ősellenségébe minden további férfit, nőt bevont. A lélek szeme már nem lát világosan. Az emberi ész lassan önmaga rabja lett.”
Mély lélektani okok miatt a vegetáció, vagyis földi túlélésünk kegyetlen küzdelme, ön- és fajfenntartásunk véget nem érő folyamata ezer és ezer torzulást szenved, sok boldogtalanságnak forrása, hiszen Isten nélkül végül is minden „mocsári őrületbe hull”, amint fent idézett költőnk mondta, és „vakult világba vész a cél.”
Az adventi idő sötétje is ezt a szomorú emberi szindrómát jeleníti meg. Mi a sötétség? A tudatlanság, a sok hazugság, a szellemi képzetlenség, az erkölcsi romlás, hit nélküli élet, családok szétesése, magukra hagyott gyermekek könnyei, a depresszió, a félelem, a magány és elhagyatottság, a szenvedések, a betegségek, a kilátástalanság és a halál. Azért fájnak ezek, mert Alkotónk a boldogságra teremtett és hívott minket. Valahol a lélek mélyén, annak ősélményeiben ott a kiirthatatlan vágy a végtelen után, ahol nem kell félni, és ahol szeretnek. Komolyan megalapozott tudományos és lélektani megfigyelések is igazolják. Jung pszichiáter és pszichológus ősi nyomnak nevezi ezeket, melyek hozzátartoznak az emberhez. Szó szerint így beszél: „Pácienseim között egy sincs, akinek problémája ne vallási jellegű lenne. Abba betegszenek bele, hogy elvesztették azt, amit az élő vallások híveiknek megadnak. Nem is gyógyul meg senki, amíg el nem jut Istenhez, az élő szerető Megmentőhöz.”