Az osztály helyeslően mozgolódott.
A tanító még egyszer rátekintett erre az ijedt kisfiúra. Ekkor látta, hogy az arca egész zöld.
- Rosszul vagy? - kérdezte tőle, lágyabb hangon.
- Nem.
- Fáj valamid?
- Nem.
- Na - mondta -, menj szépen a helyedre. Hol a helyed?
- Sehol.
- Sehol? - csodálkozott a tanító. - Hát ülj le valahová.
A kisfiú az osztály felé fordult. Arcok vigyorogtak feléje, sok-sok kis arc, mely egyetlenegy óriási, ijedelmes bálványarccá fancsalodott. Szédelegve botorkált ide-oda. Megint el kellett haladnia az első pad előtt, ahol nem volt számára hely. Valahol középütt talált egy tenyérnyi helyet, egy pad legszélén. Csak fél lábával ülhetett le ide, úgy, hogy a másik lába az űrben lógott. Mégis jobb volt ülni, eltűnni a szemek elöl, megsemmisülni a tömegben.
- Gyermekek - vezényelt a tanító -, vegyétek elő a táblát és palavesszőt. Írunk. Az i betűt írjuk.
Palatáblák zörögtek. Ő is a padra akarta fektetni palatábláját, de a mellette ülő morcos, fekete fiú ellenségesen kifelé tuszkolta. Nem engedte írni.
Erre keservesen és hangosan sírva fakadt.
- Mi az? - szólt a tanító.
- Sír - jelentette a morcos, fekete fiú.
- Kicsoda?
- Ez itt, ni.
Minden gyermek feléje nézett. Sokan föl is álltak, hogy jobban lássák.
- Itatja az egereket! - kiabáltak.
- Csönd legyen! - csattant föl a tanító, s a nádpálcával az asztalra vágott.
Lejött a dobogóról. A kisfiú mellé állt. Megsimogatta arcát lágy, bagószagú kezével.
- Ne sírj - csitította. - Ülj be a padba. Egészen. Mért nem engeditek be? Itt még soknak van hely. Így ni. Tedd magad elé a táblát, vedd a kezedbe a palavesszőt. Törüld meg az orrod. Most írni tanulunk. Vagy te nem szeretnél megtanulni írni?
- De igen - szipogott a kisfiú.
- Nahát - mondta helybenhagyólag a tanító. A táblára egy i betűt kanyarított.
- Föl - vezényelt -, rajta, vissza, le, kereken el. Palavesszők visítottak, mint a kismalacok.
A tanító megint lejött a dobogóról. Végigsétált az osztályon, vizsgálgatta a táblákra rajzolt ákombákomokat. A kisfiú i betűét is megnézte. Szép, finom i betűt írt. Megdicsérte érte. Az már nem sírt.
- Hogy hívnak téged? - kérdezte tőle.
A kisfiú fölkelt. Valamit motyogott, nagyon halkan.
- Nem értem - szólt a tanító. - Mindig bátran és értelmesen felelj. Mi a neved? - kérdezte még egyszer.
- Esti Kornél - válaszolt a kisfiú, bátran és értelmesen.