|
|
|
|
SZENT
KERESZTI ÜZENETEK
2010. NOVEMBER
|
|
"Dolgaim elől rejtegetlek"
Isten-szerelem József Attila életében
Emberek!
Nem emel föl már senki sem, / belenehezültem a sárba. / Fogadj szívedbe, Istenem, / hogy ne legyek kegyetlen árva...
Zelk Zoltán
mesélte, a Vérmező egyik padján találta egyszer Attilát, sírt. Kezében
a róla szóló, magasztaló kritika - és sírt. Vigasztalhatatlanul.
Néki az Isten nem filozófiai tanulmány, jószolgálat vagy erkölcsi
perrendtartás - minden volt. Híve, nem híve, minden volt, azért írta a
magyar és világköltészet legszebb istendarabkáit.
Úgy segített,
hogy nem segíthetett. / Lehetett láng, de nem lehetett hamva. / Ahány
igazság, annyi szeretet. / Úgy van velem, hogy itt hagyott magamra.
Milyen Istent akarnánk számon kérni József Attilától, talán valami tételes vallás filozófiai istenét? Hol? Miben?
A golyózó gyerekek közt vagy a rövid szalonna mellé?
József Attila bármely pillanatban készen volt. Szenvedni. Verset írni.
Bugyogott belőle - töredékein látható -, ömlött belőle a fájdalomba
öntött vers, a kész, tetszik érteni?
A kész vers, aminek gyönyörű mételyében élt, s ha ő is ember módjára
akart volna létezni - nem ment. A szenvedés markában tartotta,
csilingelően és briliánsan ragyogó humora - versben és létben
elvillant, mint a kaszaél. Elvtársaim. Igen. Ilyen volt a József Attila
nevű egyed.
Kacagott, nevetett, süttette magát a Cagne sur Mčre-i tengermelléken,
bevághatta a francia szótár felét egy nap alatt, belemarhatott a
magaemésztő Babitsba, ragyoghatott a Szép Szó
ifjú költői előtt kiszabadulván fél pillanatra az elmeosztály rácsai
közül, megpofozhatta őt Judit a nyílt utcán, vágyakozhatott a moszkvai
kommunista pártkongreszszusra, római egynek, a magyar költőnek. (Nemrég
kaptam egy svéd asszonytól levelet, kinek anyja mesélte a harmincas
évekből egy Illyés-estről: József Attila a szünetben odament hozzá: "Én
sokkal jobb verseket írok, mint Illyés.") - Még mit akarunk?
Hova emeljük? Isten közelébe? Aki ellen kapálódzott?
Benne volt az Isten. Belegyömöszölve szenvedéseibe, bármikor kibuggyanó
verseibe és könnyeibe, melyek folytak, folytak a vérmezői padon, ahogy
az Esti Kurirt olvasta.
|
|
|
