|
XX. század pápái
A XX. századot tekinthetjük az
egészségügyi, szociális, tudományos
és technikai fejlődés, valamint a nemzetközi
egységesülés korszakának, ugyanakkor
megjelölhetjük a példátlan méretű
háborúk, népirtások,
diktatúrák születésének és
bukásának koraként is. Ebben az
évszázadban tulajdonképpen megváltozott az
élet minden területe és az egész emberi
társadalom alapvetően átalakult. A változás
a katolikus egyházat sem kerülte el. Sorozatunkkal, a XX.
század pápáinak éltével és
munkásságával, szeretnénk bemutatni az
egyházban végbemenő átalakulást, melynek
hatására a század végére,
Vatikán régen látott fényében
és szellemiségében tündököl.
XIII. Leó pápa (1878-1903)
1810 márc. 2-án, családi néven Pecci
Joakim, született Carpinetóban. Tanulmányait
Viterbóban és Rómában végezte. 1832
nov. 13-án a nemesek egyházi
akadémiájába (accademia ecclesiastica dei nobili)
lépett. Itt annyira magára vonta a figyelmet, hogy Pacca
bíboros XVI. Gergely pápa különös
figyelmébe ajánlotta, ki 1837 márc. 4-én
házi prelátusává nevezte ki.
Mint pápai delegátus rendezte a zilált viszonyokat
Beneventben és Perugiában, és a két
tartományt a forradalmi elemektől teljesen
megtisztította. 1843. márciusában, mint apostoli
nunciust Brüsszelbe küldetik, ahol a katolikus iskolák
elvilágiasítása ellen folytatott harcot. 1845-ben
a pápa váratlanul visszahívta
Rómába. I. Lipót belga király a legnagyobb
kitüntetésekkel bocsátotta el, a
pápának pedig, e sorokat írta:
„Kötelességemnek ismerem Pecci érseket
Szentséged kegyességébe ajánlani, erre
minden tekintetben méltó”. Ugyanezen
levélben bíborosi méltóságra is
ajánlotta a király.
XVI. Gergely 1846. perugia-i püspökévé nevezte
ki. Mielőtt elfoglalta volna a püspöki székét,
beutazta a világ legfejlettebb országait. Ekkor
érlelődött meg benne elhatározása, hogy
egyház számára létkérdés az
elszigetelődés megszüntetése a modern
világtól való, valamint be kell kapcsolódni
az emberek sorsának irányításába.
Ezt a meglátását már püspöki
székhelyén is kamatoztatta. Kiváló
főpásztornak bizonyult; maradandó sikereket ért el
a papnevelés, a népmissziók és a
szociális munka terén. IX. Pius 1853-ban
bíborossá nevezte ki. A Perugiában
eltöltött 31 különféle politikai
nyugtalanságokkal terhes esztendőt taktikai
érzékének és eszességének
köszönhetően úgy tudta kitölteni, hogy, legyőzte
ellenszenvét az olasz állammal szemben, és a
kiegyezés lehetőségeit kereste, úgy hogy az
egyház érdekei és értékei ne
csorbuljanak.
|
