|
|
SZENT
KERESZTI ÜZENETEK
2008.
KARÁCSONY
|
|
CSUKÁS ISTVÁN:
SZEGÉNYEK KIRÁLYA LETTÉL
Ha behunyom a szemem, hipp-hopp, utazok az időben vissza, ismerős
utakon suhanok, s már ott állok a kapunkban, Kossuth utca
30. Lenyomom a kilincset, vidám orral szimatolok: sül a
kalács, sül a hús! Mert utaztam akkor is,
gyerekkoromban, haza karácsonykor az iskolából.
Vonatról vonatra szálltunk át, kis vonatról
nagy vonatra, Tarhostól Csabáig, Szajoltól
Kisújszállásig. Egyre fogyó
társasággal, el-elhagyogatva a közbeeső
állomásokon a barátokat. Az utazás izgalma
keveredett az ünnepével, a gyerekkor határán
egyensúlyoztam, mert az utazás olyan felnőttes dolog
volt, de a karácsonyt még gyermeki szívvel
csodáltam.
Áhítatom, sóvárgásom gyermeki volt
és teljes, ajándéknak számított a
hazaérkezés, a betoppanás, a sült
kalács illata és anyám öröme! Nem tudom,
milyen volt a gazdagok karácsonya, ma sem nagyon érdekel.
Csak azt tudom, hogy milyen volt a szegényeké. Én
úgy éreztem, s ma is úgy érzem derűsen,
hogy tökéletes volt. A legtöbbet kaptuk, adtuk: a
szeretetet! Hogy is mondjam, hogy érthető legyen? Mi gyerekek a
szegénységet természetesnek fogtuk fel, abban
éltünk, és nem nagyon éreztük, hogy
más is lehetne. Cipőnk-ruhánk volt, ha néha
foltozott is, ettünk is, mint más, hiszen
körülöttünk mindenki szegény volt. De a
világunk egyáltalán nem volt csonka vagy
szűkös, hiszen minden más egyebünk megvolt: a
szívünk, az eszünk, a kedélyünk!
Talán egy picit elevenebb, mohóbb is, talán egy
picit jobban örültünk mindennek. S volt, amiből
többet kaptunk, ami kimeríthetetlen bőségben
áradt felénk: a szeretet! Mert talán
mégiscsak van igazság a földön, hogy a szeretet
pótolni tudja a hiányzó kincseket.
Este volt már, mikor megérkeztem. Óvatosan csuktam
be a kaput, s bekopogtam a világító
konyhaajtón. Öcsém vigyorogva nyitotta ki, s
rám kacsintott: „Láttam a
karácsonyfát!” Anyám a tepsit húzta
ki éppen, gyorsan feltette a tűzhelyre, s hozzám szaladt.
Ölelgetett, csókolgatott. Befele kiabált a
szobába, ahol apám díszítette a
karácsonyfát: „Gyere ki! Gyere ki!
Megjött!” Apám kidugta a fejét az
ajtón, s ritka mosolya egyikét villantotta rám.
„Hát megjött a Jézuska? Vagy csak a
követe?”
|
|
|
