|
Fekete István: Feltámadás / II.
Várakozó és illatos lett egyszerre az erdő,
aztán megállt a szél, s még az öreg
fák is puhán tárták ki görcsös
karjaikat.
És akkor, a távolról a földből s az
égből, a múltból és jövőből, az idők
mélyéből és ígéretéből,
mintha öröktől fogva szólna, lágyan
hullámozni kezdett a harangszó. Ujjongó
melegsége ráborult az erdőre, mint az ölelés
és megreszkettek a rügyek, mintha csodát
látnának és a fészekben megpattantak a
tojások.
- Járt itt valaki?- kérdezte furulyázva a
rigó és felszállt a legmagasabb fa
csúcsára és énekelni kezdett a
csillagoknak. Mert ekkor már erősen alkonyodott.
A harangok elhallgattak már, tavaszi párák
születtek a völgyek felett és a széles erdei
úton Sipka János ballagott hazafelé: a koldus.
Vénember volt már ez a Sipka János és
vásárokra jár, hol énekelve koldul.
Reszkető öreges hangja most is megelőzi, mert énekel most
is.
„Feltámadt Krisztus e napon; alleluja, alleluja.”
Tarisznyájában kenyér, hús és
húsvéti kalács és szívében
béke.
Énekel az öreg és zümmögő öreg énekét, magába öleli az erdő.
|
