|
|
SZENT
KERESZTI ÜZENETEK
2008. HÚSVÉT
|
|
Fekete István: Feltámadás / II.
Ezen a napon különösen csendesen esett az eső.
Megállt a szél, elnémult a csalitok
suttogása, a felhők sötét takarója
leereszkedett, s a titkos ösvényeken lassan
vánszorgott az Idő.
Nem volt hűvös, mégis fagyos didergés reszketett a
fák között, a hóvirág a földet
nézte, a kankalin aléltan várt valamire, az ibolya
összecsukta kelyhét, az öreg tölgyekről leszakadt
egy-egy tavalyi levél és úgy lihegett le az
avarra, mint a szomorúság fáradt lepkéje.
Tűnődve figyelt az erdő már reggel óta, mert nem
úgy ébredt, mint máskor. A
sötétség sokáig lapult a völgyekben, a
bagoly még hajnalban is rikoltozott és azt
kiabálta, hogy:
-
Halál…halál!
- Ideje lenne már, hogy elhallgass - zördült rá az öreg cserfa - hiszen
reggel van.
- Reggel - vicsorgott a bagoly - reggel? Hol a harangszó, mi,
hát van harangszó nélkül reggel? Erre
válaszolj!
És a cser nem tudott válaszolni.
Dermedten hallgatott mindenki, riadtan húzták össze
magukat az erdei népek és megreszkettek, amikor
később száraz kerepelés félelmes
pergése hallatszott a falu felől.
- Halljátok, halljátok - huhogott a bagoly - verik
már a kaszát. Élesítik. Halljátok?
Mindenki hallotta, de nem válaszolt senki. Mint a távoli
dobpergés, halálos ítéletek száraz
hirdetője szólt a nagypénteki kereplő. A madarak
hidegülő testtel ültek a fészkekben, a nyulak
lelapították fülüket, hogy ne halljanak semmit,
az őzek mozdulatlanul néztek a ködös erdő
mélybe, hogy honnét jött a veszedelem, csak a
fácántyúk szaladgált ide-oda
tanácstalanul.
- Mit mondott, mit mondott, jaj mit mondott, mi baj van? -
kotyogta és majdnem beleszaladt a róka
szájába, akit most elhagyott furfangos jókedve
és gondterhelten ballagott hazafelé.
|
|
|
