|
|
|
|
Az árkot ugró legényke
|
Egyszer azt mondja a szegény juhászember:
- Édes feleségem, elmegyek a paphoz, íratok vele egy levelet.
- Jól van – egyezett bele az asszony.
El is ment a juhászember, azt mondja a papnak:
- Tisztelendő uram, írjon nekem egy levelet. Kérjen
nekem abban csizmát, rokolyát, ködmönt, bekecset, hogy legyen nekem
mindenem.
Megírta a pap, ahogy a juhász diktálta. Azt mondta a végén:
- Kinek címezzem a levelet?
- Egyenesen a Jóisten Őfelségének.
- Ó, te juhászemberke, hogy tudod te azt elküldeni a Jóistennek?
- Azon kend ne búsuljon, tudom én annak a módját.
A juhász megköszönte a levélírást, azzal elballagott haza.
Otthon azt mondja a feleségének:
- Gyere, asszonykám, segíts!
Kinézték a legmagasabb fát, s annak a tetejébe egy nagy hosszú karóval felnyújtották a levelet, hogy a Jóisten meglássa.
Nézte is a Jóisten a levelet, és eszébe jutott, hogy ez a legényke
hányszor átugrotta az árkot. Megvárta az éjszakát, aztán álmot
bocsátott az ország királyára, parancsot adott neki:
„Menj el holnap ebbe és ebbe az erdőbe vadászni, sok vadat fogsz
találni. De találsz még valami mást is, és cselekedj a felebaráti
szeretet törvénye szerint.”
Másnap a király már a kaliba közelében vadászott az embereivel. Látták
a sok vadat, és odatévedtek a kunyhó közelébe. A hatalmas fa tetején
meglátta az egyik vadász a levelet.
- Felséges királyom, valami levélfélét látok a fa tetején!
Jó céllövő volt a király, megcélozta és lelőtte a levelet. Elolvasta, eltette a táskájába.
- Most hazamegyünk! – parancsolt a többieknek.
Mikor hazaértek, megraktak egy szekeret mindenféle meleg gúnyával, ennivalóval. Azt mondja a király a kocsisnak:
- Várd meg az alkonyatot, és hajtsd ezt a két lovat a
szekérrel a kaliba mellé, ahol most vadásztunk, aztán hagyd ott
mindenestől. Kösd meg a lovakat, gyere vissza!
Úgy is volt.
Hajnalban felébredt a juhászember, s látja, hogy ott van az ajtajuk
előtt egy kétlovas szekér tele gúnyával, ennivalóval. Örömében amennyi
árok volt, mind átugrotta. Tudta, hogy a Jóisten küldte neki az
ajándékot. De még e gyermekeivel is ugráltatta az árkokat, amikor azok
jöttek a bárányokkal hazafelé. Így hálálták meg a Jóistennek a jóságát.
Éltek boldogan, míg meg nem haltak.
|
|
|
