|
|
|
|
Az árkot ugró legényke
|
Volt
egyszer egy juhász, aki a havasokon őrizgette a nyáját. Egyszer csak
gyereksírást hallott a bokorból. Ment közelebb, hát egy csóró
gyerekecske volt rongyokba összecsomagolva, és oda letéve. Felvette a
juhász azt a rongycsomót, nézegette.
- Se feleségem nincs, se senkim, mit csináljak most
ezzel a gyermekkel? No, ha már megkaptam, nem hagyom itt, felnevelem.
Elvitte a kalibájába, adott neki sajtot, juhtejet. Addig nevelgette,
addig nevelgette, hogy szép szál legényke kerekedett ki belőle.
Amikor nagyobbacska lett a legényke, az öreg juhász mindenre
megtanította: a füvek titkára, a fából mit lehet faragni, hogy kell
sajtot készíteni. Csak egyre nem tanította meg: hogy kell imádkozni.
Mondogatta a juhász örökké, hogy „Jaj, Istenem, segíts meg!”, de hogy
ki az az Isten, ki az a Jóisten, a legényke sose tudta.
Gondolta magában, hogy annyit segít a Jóisten, hát valamit ő is kéne
neki adjon. Mikor aztán a bárányokat hajtotta hazafelé, minden áldott
nap átugrott egy árkot.
- No, ez a Jóistené.
El-elnézte a Jóisten az égből, nagyon tetszett neki a legényke imája, még el is mosolyodott.
Mondta az angyaloknak:
- Írjátok fel a nagykönyvbe, hogy én ezt a legénykét megsegítem, ha egyszer bajba kerül.
Telt-múlt az idő, a juhász nagyon megöregedett, legyengült.
Azt mondta a legénykének:
- Édes fiam, házasodj meg! Lesz feleséged, gyermekeid, nyugodtan halok meg én is.
- Megházasodnék, de kit vegyek el? A faluba nemigen járogatok, nem ismerek senkit.
- Hallod-e, édes fiam, ha érik a málna, a földieper a
hegyoldalban, járnak ide leányok. Lesd meg őket egyszer, lopd el a
legszebbet!
Úgy is tett a legény. Mikor érett a málna, az eper, a szeder, valami
kacagást, beszélgetést hallott. Húzódik közelebb, s látja, hogy le
vannak téve a kosárkáik. Odaugrott hamar a legény, elragadta egynek a
kosárkáját. Futott, ahogy tudott, a leány meg utána.
- Állj meg, add vissza a kosárkámat! Mostohaanyám van, ha hazamegyek, megver.
- Gyere csak utánam! – csalogatta a legény.
Elcsalogatta a kalibáig. Ott azt mondja neki:
- Én is árva legény vagyok, te is árva leány vagy, légy a feleségem!
A leánynak is erősen tetszett a legény, hát hamar megesküdtek, és
éltek, ahogy tudtak. De annyi gyermekük lett, hogy azt sem tudták néha,
melyiknek mi a neve. Nem zúgolódtak mégsem, hanem éltek békességben.
|
|
|
