Volt Spanyolországban egy igen jeles templom a Boldogasszony tiszteletére szentelve, melyben az Isten szent anyjának oltárra tétetett kegyes tekéntő képe arannyal, ezüsttel és drágakövekkel igen gazdagon vala ékesítve.
Volt pedig ugyanazon tartományban egy istenfélő, igen ájtatos férfiú is, aki házi cselédeivel nagy éhségtül szorongattatván, gyakorta a kegyes tekintő kép előtt buzgó imádsági között bémutatja vala az irgalmas Szűzanyának a maga szomorú házának képtelen nagy szükségét.
Ekkor pedig, midőn a szörnyű éhség őnála annyira elhatalmazna, hogy az ő fiai és leányai már éhen haldoklának, nem találván sehol e világon vigasztalást, nagy bizalommal folyamodik vala az egek felséges királynéjához mint a szomorúak vigasztalójához, és az említett drágaságokkal ékesített kép előtt kéri vala az irgalma Szüzet, hogy ebben az utolsó szükségében méltóztatna az ő szomorú házát kegyelmesen vigasztalni.
Mikor az elekeseredett férfiú ekképpen siránkozna, ímé a boldog Szűz Mária képe egyik lábát csudálatosan kinyújtá, és arról az ezüst sólyát vagy cipellőt a földre aláereszté, jelentvén a szegény embernek értelmes szókkal, hogy azt az ezüstöt adná el, és az árából szerezne szükséges élelmet szomorú cselédeinek. Már itt a nyomorult ember, ezerszer is áldván az irgalmasságnak szent anyját, bánatában megvigasztalódott. De osztán, mikor az ezüstművesmester az ezüstöt árulja vala, a cipellővel a város bírája s tanácsa eleibe ment volna, sokkal nagyobb háborúságok tódultak az ő bánatos fejére. Mivel a bírák azonnal őtet mint a szent egyházat fosztogató tolvajt akasztófára ítélték, és a vesztőhelyre üdőhalasztás nélkül kivezették.
Hova is folyamodhatnék itten a nyomorult ember? Vitetett már mint gonosztevő halálra. Azonban ő meg nem feledkezett kegyelmes jótevőjéről, hanem mikor a Boldogasszony templomához közelítene, engedelmet kért vala magának a poroszlóktól, hogy életének utolsó óráján legalább egy buzgó imádságot mondhatna a szentegyházban lévő Boldogasszony képe előtt.