|
|
WASS ALBERT: KARÁCSONYI MESE
|
S pontosan ekkor érkezett el az utolsó előtti nap,
és az Úristen alánézett a földre, s a
nagy-nagy sötétségben meglátott három
kis pislákoló gyertyalángot. És úgy
megörvendett annak, hogy az angyal mégis talált
jóságot a földön, ha nem is többet, csak
hármat, hogy azon nyomban megszűntette a
sötétséget, visszaparancsolta a napot az
égre, s megkegyelmezett az emberi világnak.
S azóta minden esztendőnek a vége felé az
Úristen emlékeztetni akarja az embereket arra, hogy a
gonoszság útja hova vezet, s ezért ősszel a napok
rövidülni kezdenek, a sötétség minden este
korábban szakad alá, és minden reggel
későbben távozik, hideg támad, és befagynak
a vizek, s a sötétség uralma lassan elkezdi
megfojtani a világot. Mi emberek pedig megijedünk, s
eszünkbe jut mindaz a sok rossz, amit elkövettünk az
esztendő alatt, és amikor eljön a legrövidebb nap,
és a Világosság angyala alászáll
közénk jóságot keresni, egyszerre mind
meggyújtjuk a karácsonyfák gyertyáit, hogy
az Úristen ha alátekint, fényt lásson a
földön, s megbocsássa a bennünk lévő
jó miatt a bennünk lévő rosszat.
- Ez a karácsony igazi meséje - fejezte be
nagyapánk ott a kandalló mellett azon a
régi-régi karácsonyestén -, én pedig
azért mondtam el nektek, gyerekek, hogy megjegyezzétek
jól, és emlékezzetek reá. Mert ez a mi
emberi világunk újra építeni kezdi a
Bábel tornyát, melyben egyik ember nem értheti meg
a másikat, jelszavakból, hamisságokból,
elfogultságokból és előítéletekből,
s jönni fog hamarosan az irigység is, a rosszindulat, meg a
gonoszság, melyek miatt az Úristen újra
pusztulásra ítéli majd az embert. Tolvajlás
és gyilkosság fog uralkodni a földön, s ha a
nyomorúság és a nagy sötétség
rátok szakad majd, akarom, hogy emlékezzetek: csak a
szívetekben égő gyertya menthet meg egyedül a
pusztulástól.
|
|
|
