Urunk megkeresztelkedésének elbeszélését jól ismerjük: Jézus találkozik Keresztelő Jánossal, aki felismeri benne Isten küldöttét, s ezért nem akarja a bűnbánati keresztségben részesíteni. Érthető a próféta magatartása a Messiással szemközt: hiszen a bűnbánat épp azt a célt szolgálja, hogy az ember megtérjen, előkészítse szívét a Felkent érkezésére. A Krisztus miért is vetné hát alá magát annak a keresztségnek, amelyet miatta hirdet János?
Jézus válasza első olvasásra nehezen érthető, minden magyar kiadás igyekszik így-úgy szelídíteni a szövegen. Ha szó szerint akarnánk lefordítani, ekként hangozna: „Hagyd csak el, ugyanis ily módon illik nekünk beteljesíteni minden igazságosságot” (Mt 3,15). Milyen „illendőségről” és „igazságosságról” van itt szó?
Egyes értelmezők szerint Jézus az ószövetségi előírások betartására utal, amelyeknek részét képezték a lemosások is (lásd Zsid 9,10) – a görög baptiszmosz szó „lemosás”, „vízbe merítés” jelentéssel is bír. Ez egybecseng azzal, amit a hegyi beszédben olvasunk: „Ne gondoljátok, hogy megszüntetni jöttem a törvényt vagy a prófétákat. Nem megszüntetni jöttem, hanem teljessé tenni” (Mt 5,17). Vagyis Jézus megkeresztelkedése bizonyos értelemben az ószövetség istentiszteletének, kultikus rendjének beteljesítése.
Csakhogy érdekes kettősséget figyelhetünk meg a kifejezések használatában. Amikor János a Jézus általi keresztségről beszél, azt mondja: „Nekem van szükségem rá…” Jézus pedig ezt mondja a János általi megkereszteltetéséről: „Illik…”
Jézus számára nem szükséges ez a keresztség, ő szabad döntése alapján, önként vállalja magára. Még az ószövetségi szabályrendszer beteljesítése sem kötelezné erre. Miért dönt így? Az „igazságosság” szó választ ad erre: ez ugyanis az ember Isten előtti igaz mivoltát jelenti, ami a hűségben, az Úr akaratának való engedelmességben válik láthatóvá.
Ebből születnek a jó cselekedetek, az élet gyümölcsei. Jézus keresztsége pillanatában tehát úgy áll előttünk, mint a hűséges és engedelmes szolga, aki betölti az Atya akaratát, aki egész személyes lényét felajánlja Istennek, hogy ezáltal végbevigye azt, amiért a világba küldetett. Nem véletlen, hogy az Atya így „felel” Jézus tettére, amellyel ő aláveti magát a jánosi keresztségnek: „Ez az én szeretett Fiam, akiben kedvem telik” (Mt 3,17). Jézus valóban útja a hívőnek: olyan út, amely a hűségen, az alázaton, az Atya iránti bizalmon, a neki való engedelmességen keresztül vezet húsvét misztériumának teljességéhez – amelyre mindannyian meghívást nyertünk keresztségünkben.