Húsvét negyedik vasárnapjának a neve – az olvasmányos rendben kialakult szokás szerinti perikópa alapján – jó Pásztor vasárnapja. Ezen a vasárnapon hivatásokért, különösen is papi és szerzetesi hivatásokért imádkozunk. Idén, a C jelzésű olvasmányos évben János evangéliumából hangzik fel egy szakasz, ahol Jézus önmagát jó Pásztorként mutatja be.
A pásztori küldetésnek itt különleges alapja, sajátos ereje van: a közösségből fakad. A közösség forrása, tengelye pedig maga az Atya: ő van tökéletes közösségben a belőle származó Fiúval; és ő van teljes és megbonthatatlan szövetségben, egyfajta teremtői-teremtményi közösségben a világgal. A megtestesülés és megváltás nagy misztériumában ez a két közösség találkozik, ér egybe: az Atya akaratából a Fiú és a teremtett világ lép a legcsodálatosabb közösségre. Isten emberré lesz, hogy az emberiség részesülhessen az isteni természetben. A kimondhatatlan Úr emberi hangon szólal meg, hogy az ember szavai visszanyerjék erejüket, igazságukat. Minden élet, irgalom és jóság Forrása elküldi Egyszülöttét, hogy az emberi világban a rosszal a legmagasztosabb jó szegülhessen szembe. A megközelíthetetlen fényben lakozó Isten emberi arccal mutatja meg önmagát, hogy az emberen felragyogjon teremtményi szépségének fénye.
Azonban míg az Atya és a világ közötti kapcsolat, közösség eleve adott – létezésünknél fogva teremtmények vagyunk, ezért akár akarjuk, akár nem, egyfajta Istenre való utaltságban élünk –, addig a Krisztussal való közösségünk szüntelen dinamikus valóság. Szent Ágoston e kettő kapcsolódását s ezek eltérő természetét így írja le: „Isten megteremtett minket segítségünk nélkül, de mégsem azt választotta, hogy a segítségünk nélkül üdvözítsen minket.” Az igazi kérdés tehát az, hogy az együvé tartozás elszakíthatatlan lánca az Atya és a Fiú között, valamint a teremtményiség megmásíthatatlan ténye az Atya és az emberek között találkozik-e a Fiú és az egyes ember közötti közösségben.
Ennek lesz leírása, megfogalmazása az, amikor Jézus önmagát jó Pásztornak nevezi. Mi lesz ennek a közösségnek az alapja? A kölcsönös ismeret és a kölcsönös ajándékozás. A kölcsönös ismeretet Jézus így fogalmazza meg: „Juhaim hallgatnak szavamra. Ismerem őket...” A juhok – vagyis az emberek – ismerik a Pásztor hangját, alakját, ő pedig ismeri személyesen őket. A kölcsönös ismeret közösséget szül, amely az ajándékozásban teljesedik ki. Ennek leírását is megadja Jézus: „ők követnek engem. Örök életet adok nekik...” Amit a juhok adhatnak, az az engedelmesség, az alázat, a cselekedetben megvalósuló szeretet. Amit pedig a Pásztor ad nekik, az nem más, mint maga az élet.
Ezen a ponton megérthetjük, hogy Jézusnak ez a pásztori önértelmezése a Szentháromság szívébe vonja be az embert. Hiszen a Szentháromság közösségének alapja az, hogy a három isteni Személy tökéletesen eggyé válik a szeretetben: ismerik egymást, és teljes lényüket odaajándékozzák egymásnak. Ennek a csodálatos Isten-rejtelemnek leképeződése a krisztusi küldetés révén megvalósuló közösség a Fiú és az emberek között. Aki Jézus mellet horgonyoz le, tudatosan vállalja a nyájához való tartozást, az átélheti, miként emeli be őt, egész emberi létét a kegyelem az istenség mélységébe. Ennek kifejeződése Jézus szava az evangéliumi szakasz végén: „Atyám, aki nekem adta őket, nagyobb mindenkinél: Atyám kezéből nem ragadhat ki senki semmit. Én és az Atya egy vagyunk.” Ez a kettős mozgás – Istené az ember felé, az emberé Istenbe – végül a legtöbbet adhatja meg az embernek: a közösségben való bizonyosságot és biztonságot, a félelemtől és haláltól való megszabadulást, a semmitől nem veszélyeztetett, legmélyebb és legigazabb örömet és boldogságot. Ezért mondja Jézus juhairól: „Örök életet adok nekik, nem vesznek el soha, és senki nem ragadja ki őket a kezemből.”
Végezetül álljon itt Babits Mihály versének Az elbocsátott vadnak első és utolsó strófája, amelyben az Istentől elbocsátott, szabad, mégis örökre az Úrhoz kötődő lét érzését énekli meg a költő, utalva az ősi, mindent megelőző, és mégis folyton születni kellő közösségre: