|
Dr. Török Csaba: Húsvét 2. vasárnapja
|
Húsvét
második vasárnapjának ősi neve Fehérvasárnap, ami utal arra, hogy a
húsvéti vigília-szertartáson megkereszteltek ekkor, az ünnep
nyolcadának utolsó napján vetették le fehér ruhájukat, amelyet a
vízbemerítés után öltöttek. II. János Pál pápa kezdeményezésére ezen a
vasárnapon emlékezünk meg az Isteni Irgalmasságról is. Az evangélium
azonban egy ősi eseményre utal, amely Húsvét első és második
vasárnapját egybefűzi – két alkalomra, amikor Jézus megjelent. Az első
vasárnap estén a tíznek, akik között nem látjuk Tamást, rá egy hétre
pedig immár a tizenegynek.
Miképpen ragadhatjuk meg ennek a vasárnapnak az üzenetét a jelek,
gondolatok eféle sokaságában? Keresztség és hit, irgalom és
megbocsátás, hitetlenség és bizonyosság – a legfőbb elemek, evangéliumi
tanítások, amelyek egyszerre jelen vannak ezen a vasárnapon. A
feltámadott Krisztus személye köti, fűzi egybe ezeket. Ezért ezt a
három pontot szeretnénk közelebbről megvizsgálni elmélkedésünkben.
Keresztség és hit.
Nem véletlen, hogy az ókeresztény időkben Húsvét szent éjszakáján
történt a keresztelkedés. Emlékeztek ezáltal arra, hogy miként a
zsidóság Pászkája, vagyis átvonulása úgy valósult meg, hogy Isten a víz
által, a Vörös tenger megnyitása révén tette szabaddá a rabszolgaságban
tengődő választott népet, úgy Krisztusban is a víz által, az ő szent
oldalsebének megnyitása révén szabadulunk meg mi is. Mi a nagy
átvonulás révén nem egy földi Egyiptomból, hanem az emberi létet
megnyomorító félelmekből, önzésekből, bűnökből, rossz vonzalmakból és
szokásokból szabadulunk meg. Ám a szabadság a hit által érkezik el
hozzánk. Isten kivezeti a népét, de az első generációnak mégis a
pusztában kell meghalnia, s csak az új, a hitetlenség és kétkedés
bűnébe már nem beleesett nemzedék foglalhatja el az Ígéret Földjét.
Ugyanígy a keresztvíz is a hit útjára indít meg, a hitben gyökereztet
meg, mert csakis így nyerjük el azt az örökséget, amely felé
elköteleződünk a keresztségben.
Irgalom és megbocsátás.
Amikor Jézus először jelenik meg feltámadása után a tanítványok
közösségének, s nem egyes személyeknek, akkor elgondolkodtató, hogy a
békeköszöntés után mi az első gesztus, amit tesz. „Vegyétek a Szentlelket! Akinek megbocsátjátok bűneit, az bocsánatot nyer.”
Talán azt hihetnénk, hogy ebben a pillanatban az öröm, a megerősítés
vagy éppenséggel a tanítás lenne a legfontosabb, ám Jézus nem így
látja. A közösség legnagyobb kincseként a bocsánatot adja. A keresztfa
az isteni igazságosság és irgalmasság hatalmas műve, misztériuma volt.
A húsvéti beteljesedés is e kettőt ünnepli, emeli fel a kegyelmi,
szentségi valóságba, ezért a közösség és a Feltámadott első találkozása
a Szentlélek által embereken keresztül kegyelmi úton közvetített isteni
irgalom ünnepléséről szól. Tudja Jézus jól, hogy halála előtt, az
utolsó vacsorán mondott beszédében a legfontosabb a közösség számára a
szeretet és az egység parancsa volt – feltámadásával azonban már a
közösség mindannyiszori feltámadásának, új életre kelésének útját
mutatja meg: ez pedig az irgalom és megbocsátás.
Hitetlenség és bizonyosság.
Tamás alakja a kételkedő, megbizonyosodni akaró ember szimbólumává
vált. Azonban magatartásában több van ennél. A hitnek mélységes útja,
amely a szenvedésen és a halálon át (vagyis a sebhelyekkel való
találkozás által) eljut az életre, az ősi, mindennél tömörebb és
alapvető hitvallás-formulára: „Én Uram, én Istenem!” A bizonyosság új jelentést nyer itt. A látás helyét átveszi a hit szeme, az Aquinoi Szent Tamás által emlegetett „fides oculata”, a lelki szemekkel ellátott húsvéti hit. A hit, amelynek ez a definíciója a Zsidókhoz írt levélben: „A hit reményeink szilárd alapja és a nem látott dolgok igazolása.”
(Zsid 11,1) Mintha csak a tamási tapasztalat köszönne vissza ebben a
mondatban, felmutatva a minden tapasztalásnál, minden ismeretnél,
minden tudásnál szilárdabb bizonyosságot, amely nem a testben, hanem a
Feltámadottal való szívbéli találkozásban gyökerezik.
E három gondolat, e három elem forr egységbe Húsvét második
vasárnapján. Az ember az elesettség, a hitetlenség állapotából a
keresztségi kegyelem által megerősített, meggyökereztetett hit
állapotába jut el. Ezen az úton tapasztalja meg Isten mindent felülmúló
irgalmát, amely képessé teszi őt arra, hogy életét valóban a
szeretetben és egységben élje le, ami megvalósíthatatlan az irgalmas
lelkület és a megbocsátás készsége nélkül. Erre a misztériumra kapunk
mindannyian meghívást, erre a húsvéti zarándoklatra kell, hogy lélekben
meginduljunk, hiszen így fogunk találkozni a ma is élő, ma is jelenvaló
és megszólító, Szentlelkét ránk lehelő és életünk bizonyosságával
megajándékozó feltámadt Krisztussal.
|
|
|