A Jézus negyven napos pusztai magányát leíró evangéliumi szakasz megadja az előttünk álló hetek, a nagyböjt alaphangját.  A Márktól vett szakasz közvetlen folytatása a Jordánban való megkeresztelkedés elbeszélésének. Hogy a két esemény - Jézus megkeresztelkedése és a negyven napos böjt - szorosan összetartoznak, mintegy egymásból következnek, azt az evangélista azzal nyomatékosítja, hogy a tizenkettedik versben a "nyomban" szócskát alkalmazza, amely sajnos az olvasmányos könyvből kimarad. A Lélek megkeresztelkedésekor, az Atya szózatától kísérve leszállt Jézusra és nyomban kivitte őt a pusztába. Az eredeti szöveg még ennél is nyomatékosabb - a Lélek szó szerint fordítva "kidobta, kivetette" Jézust a pusztába. Ebben a szóban benne foglaltatik a Szentlélek hallatlan és ellenállhatatlan ereje, amelyet Pünkösdkor is szemlélhettünk. Akkor a gyáva apostolok a Lélek hatására szinte kitörnek az önmaguk védelmére felépített falak közül - most pedig a Lélekkel fölkent Messiás "kivettetik" a pusztába. Ez kettős jel: egyfelől jelenti, hogy a Lélek nem csak leszállt, de rajta is maradt, rajta is nyugodott onnantól kezdve, másfelől pedig jelzi Isten erejét, akaratát, amelynek beteljesítésére Krisztus érkezett.
Nem véletlen, hogy ebben a különös pillanatban szinte rögvest felbukkan a sátán. A Lélek Jézuson nyugszik, kiviszi őt a pusztába - és a kísértő is rögtön ott terem. Ha a megkeresztelkedés Jézus nyilvános működésének kezdetét jelenti, akkor ez a negyven napos pusztai magány egyszersmind a harcteret vázolja fel, ahol a csata Isten Lelke és a gonosz lélek között zajlik.
Márk sajátos módon hangsúlyozza, hogy Jézus "vadállatokkal volt együtt, és angyalok szolgáltak neki." A görög szó, amelyet vadállattal fordítunk, nem csak egyszerűen a háziállat ellentétét jelenti, hanem az olyan vadállatot, amely halált képes hozni, akár bestiális ereje, akár mérge révén. A Jelenések könyvének tizenharmadik fejezete ugyanezt a szót használja az Antikrisztus megjelölésére - ez a fenevad úgy néz ki, mint a Bárány, azaz Krisztus, de úgy beszél, mint a sárkány, vagyis a sátán, s ezért megtéveszti az embereket.
Nem véletlen tehát, hogy ez a márki mondat messze mélyebb jelentéssel rendelkezik, mint egyfajta "nomád idill", ahol az ember együtt lakik a vadon élő állatokkal. Ez a mondat hatalmas belső feszültségről árulkodik, amely csak még inkább hangsúlyozza a Jézus megkísértésben már fölsejlő, a végletekig menő küzdelem drámaiságát.
Beda Venerabilis nagyon érdekesen értelmezi ezt a mondatot. Így ír: "Vadállatok között tartózkodik mint ember, de angyalok szolgálnak neki mint Istennek." Jézus kettős természete, Istenemberi volta mutatkozik meg itt, ahol a vadállatok között lakozás az emberi oldalt jelenti, mégpedig több szempontból:
- ez a jelképe az emberben meglévő anyagiasságnak, testiségnek, érzékiségnek, egyfajta bestialitásnak;
- ez a jelképe az ember szüntelen megkísértettségének, ahol a kísértések mind-mind magukban rejtik a bűn mérgét, amely végül megöli az embert;
- ez a jelképe a Megváltó és a sátán végső nagy összecsapásának, amelynek a tétje élet vagy halál.
Hogy mennyire túlnő az egyszerű emberi böjtön ez a momentum, amelyet Márk - szemben más evangélistákkal - eléggé szűkszavúan, a három konkrét kísértés leírása nélkül állít elénk, azt bizonyítja, hogy rögtön ebből a pusztai tapasztalatból, élményből sarjad ki a krisztusi igehirdetés magva: "Betelt az idő, közel van az Isten országa. Térjetek meg, és higgyetek az evangéliumban!" (Mk 1,15). Jézus értünk kész volt felvállalni a vadállatok, vagyis a testiség, anyagiság gyarlóságai, a kísértések és bűnök közötti életet - erre azzal felelhetünk, ha mi készek vagyunk arra a létmódra, amelyet az angyalok jelenítenek meg: vagyis az értelem és akarat teljes elköteleződésére Isten mellett, amely elköteleződés nem más, mint maga a szeretet.
Így Jézus megkísértésének márki leírása igen értékes tanítást ad nekünk nagyböjt kezdetén. Pilinszky írja Kísértés című kétsorosában:


A puszta az égtájnélküliség, a földre szállt semmi helye. Tájékozódási pontok, városok, utak nélkül. Ebben zuhan értünk, velünk Krisztus. A kérdés csak az, hogy hozzá hasonlatosan mi megtaláljuk-e a kiutat, amelynek végén az evangéliumi kijelentés áll: "közel az Isten országa"? Ez csak akkor lehetséges, ha a vadállatok közül az angyalok közé lépünk, ha megtaláljuk az égtájakat és irányokat, hogy már ne sebesség nélkül zuhanjunk, hanem irányba állva Isten felé haladjunk, még ha csak lassan is.
Ezt szolgálja a böjt, a bánat, az önmegtagadás, a megtérés megannyi lelki és testi jele - elszakadunk általuk a pusztán anyagitól, és képessé válunk arra, hogy elköteleződjünk. Kilépve a pusztán anyagi, bestiális létből, felemelve tekintetünket az égre, meglelhetjük az égtájakat, s ezáltal irányt szabhatunk lépteinknek - Isten országa felé.