|
|
|
|
Teilhard de
Chardin: Gondolatok a boldogságról
|
Ha
történeti szempontból nézzük, az Élet (vagyis voltaképp a
Világegyetemnek legaktívabb hányada) = Tudatnövekedés. – Nem vesszük-e
rögtön észre, hogy belső magatartásunkra és viselkedésmódunkra hogyan
hat ki ez a megállapítás, mi a közvetlen következménye:
Imént mondtam: vég nélkül vitázunk, hogy mi legyen a legjobb
magatartásunk, amikor szembenézünk az élettel, a mi életünkkel. De
közben nem hasonlítunk-e olyan utashoz, aki a Párizs és Marseille
között futó gyorsvonaton ülve még azt kérdezgeti magától, hogy északi
vagy déli irányban célszerűbb-e mennie? – Vitázunk. De hát mire jó ez,
hiszen a döntés megtörtént már tőlünk függetlenül és már rajta vagyunk
a vonaton. Földünkön már 400 millió év óta (helyesebb volna ezt
mondani: a Világegyetemben az idők kezdete óta) a létezők óriási
tömege, amelynek egy részét alkotjuk, szívósan, fáradhatatlanul tart
több szabadság, egyre nagyobb érzékenység és élesebb belső látás felé.
S mi még azt kérdezgetjük magunktól, hogy merre kell menni...
Bizony, a nagy kozmikus törvények fényénél eloszlik az álproblémák
árnyéka. S ha nem akarunk fizikai ellentmondásba keveredni (vagyis, ha
nem akarjuk tagadni mindazt, amik vagyunk és ami minket világra szült)
csak elfogadhatjuk – mindegyikünk, mindnyájunk nevében – azt az
elsőrendűen fontos döntést, ami itt van a Világba foglaltan, s aminek
mi tudatos elemei vagyunk. Hátrálni, hogy kevesebbek legyünk; megállni
az élvezés kedvéért: két olyan magatartás volna, amivel az egyetemes ár
ellenében akarnánk evezni, – vagyis abszurd lehetetlenség.
|
|
|
