Mint ahogy az élettelen Anyag Világában minden test az egyetemes gravitációs törvényeknek engedelmeskedik, ugyanúgy az élő Anyag Világában is minden szerves létező, még a legalacsonyabb rendű is, abban az irányban tájékozódik és mozog, amely legtöbb jólétet hoz számára.
Tehát a boldogságról beszélni: az előadó legkönnyebb feladatának kellene lennie. Hiszen, ha élő szól élőkhöz, ugye biztosra veheti: nem kell őket meggyőznie, mert már „beavatottakhoz” beszél. Igazában viszont sokkal kényesebbnek és bonyolultabbnak bizonyul az a feladat, amelyre ma itt vállalkozom.
Kétségtelen, hogy akárcsak minden más élőlény, az Ember is valóban boldog akar lenni. Csakhogy benne ez az alapvető igény már bonyolult és új formát ölt. Mert hát az Ember nemcsak a többinél érzékenyebb és fürgébb élőlény. „Emberré válása” révén ő már gondolkodó és bíráló létező. Nos hát, a reflexiónak ez az adottsága két félelmetes erejű tulajdonságot hoz a világba: annak meglátását, ami lehetséges és annak előre látását, ami eljövendő. Olyan két képesség ez, amelynek megjelenése elég volt, hogy máris zavart és sokfelé szóródást hozzon az Életnek mindaddig oly összefüggő és annyira kristálytiszta növekedésébe. A lehetségesnek és a jövőnek meglátása: ez a két képesség fonódik össze, hogy kimeríthetetlenné tegye és minden irányban megnövelje félelmünket, – de reményeinket is... Ott, ahol az állat nem ütközik nehézségbe, hogy tévedhetetlenül haladjon előre a felé, ami kielégíti, az Ember minden lépésekor és minden irányban problémát lát, amelyre – amióta csak Ember – szüntelenül – és eredménytelenül – igyekszik végleges és egyetemes megoldást találni.
„De vita beata”: elmélkedjünk a boldog életről – amint már a Régiek is mondták. Mi is a boldogság?