|
|
SÍK
SÁNDOR: KERESZTÚT
|
VII. Stáció:
Jézus másodszor esik el a kereszt alatt
Ó milyen jó volt ez a két szem,
Mikor a didergős Betlehemben a barlang hidegét
Csókolta melegre melled buggyanó szerelme,
És mikor a názáreti gyalupad mellett
A munka verejtéke forróságát
Hűsítette drága kezed simogatása.
De most, anyám, most nem szabad:
Most olyan kegyetlen nagyon kell Fiadat szeretned,
Ahogyan szeretni csak te tudsz:
Most nem szabad könyörülnöd,
Most csak szenvedni, szenvedni szabad,
Hordani együtt, kétségbeesett boldogan,
Némán, néma Fiaddal,
A néma Keresztet.
És köszönöm neked is, Veronika nővér.
Köszönöm, amit rajtam cselekedtél.
Vidd el magaddal Kendőd szívében
Hálám véres Arcát,
Emlékül, zálogul, vigasztalásul
Magadnak és minden nővéreidnek,
Akik körötted sírva tolonganak
És szívszakadva cselekednék, amit te cselekedtél,
Csak éppen nincsen kendő a kezüknél,
Csak éppen vissza ne lökné őket lándzsája nyelével a zsoldos,
És meg ne bénítaná kezüket-lábukat
A rettegés, amely nem belőlük való,
De jaj, erősebb náluk.
Köszönöm a Kendő melegét, szíved melegét,
De most, most a hideget érzem, - a sokakét,
Akik kendőtlenül és szívtelenül követnek az úton
És tőlem várják arcukra a kendőt,
Amelyről Arcom virrasztó vére csorog,
Az Arcé, melynek homlokát most
Az út cinkos kövei zúzzák.
|
|
|
