|
|
SÍK
SÁNDOR: KERESZTÚT
|
III. Stáció:
Jézus először esik el a kereszt alatt
Mert él és fáj és sír bennem a kettő,
És nincs ami megszabadítson ettől,
Csak a Te véred, csak a Te kereszted,
Csak a Te felém sikoltó elested:
Azért kell buknod, hogy én el ne essem,
Hogy az én kettőm újra egy lehessen.
Hogy bűntelen bűn, én első elesésem
Múljon el egyszer végelgyengülésben.
S ne legyen már több, mint egy ködös emlék,
Mint foszló felhő nyári dél-egen:
Fátyla hűsén át megérezhetem
A bírhatatlan Teljes Nap kegyelmét.
Te, ki magad bűnömmel eljegyezted
És megölelted értem a keresztet,
Aki megengedted a zuhanást,
De nem azért, hogy lelkem megalázd,
Csak mert a mélyben annál jobban érzem,
Milyen magasban szabtad ki a részem:
Mikor rámzúdul, mint az út pora,
A másik én veszejtő mámora,
Hozzád kiált a mélyből lompos ajkam:
Akard, hogy úgy akarjam,
És megöleljem én is a zuhanó keresztet
Mondván: Míg meg nem áldasz, nem eresztlek!
|
|
|
